Jane Doe családja

A 2 hete tartó vendégjárást anyámék megfejelték egy pénteki rajtaütés-szerű látogatással. Hétfőn úgy gondolták, hogy 2 órácskára felugranak hozzánk villám vizitálásra, de azért nem délelőtt jönnek, mert apám reggel még dolgozik, s ha leadta az ügyeletet, akkor ülnek csak  buszra, 3 óra az út Pestre, és akkor megnézik az unokát, majd irány vissza haza. Mondom nekik, hogy ez így csodás, de ha ők fél 2-re érnek ide, a gyerek nagy valószínűséggel még aludni fog, és mikor mennek el, akkor fog ébredezni. Van értelme?

Forogtak, csattogtak a fogaskerekek, végül kitalálták, hogy anyám jön hozzánk délelőtt, apám meg a tesómékhoz a fenti menetrend szerint. Az olvasóban felmerül a kérdés, hogy minek. Igen, mi is néztünk nagyokat, hogy ennek meg már mi értelme van, de azt megtanultam 35 év alatt, hogy apám észjárásában logikát keresni nem szabad.

Mellesleg apám jött volna jövő szombaton is. Mert március 31-én jár le a nyugdíjas utazási szelvény, és még egy oda-vissza útra lett volna kedvezményük. De persze akkor is rohanvást mentek volna, mert a buszpályaudvarról vonulhatott volna dolgozni.

Adj uram, teremtőm erőt a szüleim hülyeségeihez...

Amúgy húsvétkor a családom másik fertálya támad, tehát van tennivaló bőven, és nem mellesleg a gyerekem szombaton lesz 1 éves, szerettem volna ezzel foglalkozni.

De ahelyett, hogy ma tortát sütöttem volna, végigasszisztáltam a gyerekem egész napot betöltő hiszti parádéját. Ahogy a nagyanyja betette a gyerekszobába a lábát és egy puszit adott volna a kölyöknek, az elkezdett keservesen ordítani. Kivettem az ágyából, megszoptattam, úgy ahogy megnyugodott. De ha letettem, ha eltávolodtam tőle, máris jött a szeparációs szorongás. És ezt kizárólag idegenek jelenlétében csinálja, amúgy szinte sose.

A tízóraizásból se lett semmi, mert csak vonyított, amikor elkezdtem neki mondani az aktuális kedvenc Weöres-versét, anyám velem mondta kánonban, de persze nem tudja kívülről, ez meg jól megzavarta Pimpit, így amíg csak az én hangom hallatszott, kezdett elcsitulni, ahogy a nagyanyja is nyomta, újra ordítani kezdett. Szopizni se volt hajlandó, csak cumizgatott. (És nem, anyám sose venné magát észre. Az meg már milyen, hogy megkérjem, légy szíves, ne beszélj velem egyszerre, nem kell nekem súgni.)

Elmentünk sétálni, az időkép azt írta, hogy 0, -1 fok van. Elővettem az overállt, aztán kilépve az ajtón szembesültem a ténnyel, hogy nagyon nincs ilyen hideg (10 fokot tévedett az időkép). Gyerekem nem arról híres, hogy bírja a meleg ruhát, így idővel már a kocsiban is hisztizett.

Amikor épp visszatettem az ülésbe és elcsendesedett, kiderül, hogy anyám fél 1-kor indul ki a buszhoz, megy ki apám elé, mert nem meri egyedül hagyni, ugyanis tavaly se tudta hol kell leszállni a BKV-ról, mert nem mondta be a pléhmarcsa a megállókat (9 éve járnak fel hozzánk, az új lakhelyünkön 3 éve, de nem sikerült megjegyezni, hogy mikor kell leszállni). És akkor a város másik végéből telefonált, hogy baj van, és akkor a férjem ment érte és hozta haza, és bár neki sütöttünk, főztünk, nem evett semmit, duzzogott és 1 óra múlva meg már indultak haza. Nem mellesleg kölyök akkor volt 2 hetes, én éjjel-nappal szoptattam volna, ha a családom nem lóg rajtam, vagy nem idegesít ilyen ostobaságokkal.

Szóval, majdnem dél, és anyám mondja, hogy megy ki a buszhoz... Király. A tészta még nincs megfőzve az ebédhez, akkor rohanás haza, gyerek a változatosság kedvéért már levegőt se kap, úgy ordít. (Anyám bölcs meglátása, hogy mert ideges vagyok, és a gyerek is az. Hát hogy a picsába ne lennék ideges, amikor sose képesek úgy jönni, hogy ne basszák fel az agyamat. Én reggel örömmel vártam a jöttét, és 10 perce se volt a lakásban már robbanni készültem. Például azon, hogy hozott bimbózó gyümölcsfa ágat, ami hullajtja a rügyeket és a szirmokat. Könyörgöm, ha az unokája egy ilyet félrenyel, mit csinálok? Minek, minek, minek??????)

Akkor a tésztát feldobtam főni, mentem szoptatni, és ahogy sejtettem, gyerek el is szenderedett. De azért még evett is közben, meg aludt is. Anyám 12 perc múlva toporog az ajtóban, hogy a tésztát leszűrje-e. Az épp elaludt gyerek mellől nem kívántam kisutyorogni, hogy bazd meg, fogod a lábas fedőjét, hagysz egy kis rést és leöntöd a vizet a tésztáról. Nem kell szűrni, nem kell leöblíteni, pláne nem most, amikor rohanás van. Felnevelt 2 gyereket, főzött életében párszor, és egy kurva tésztát nem tud tálalni. Megáll az eszem. Az önállótlanságnak is van határa. (Ja, kb. ilyen jó segítség volt a gyerekágy alatt is, ezért történt az, hogy alig vártam már a hazamenetelét, mert nem bírtam idegekkel, hogy az ordító újszülött mellett még az anyámat is tutujgassam, holott neki kellett volna engem tehermentesíteni...) Na, akkor gyerek épp elengedte a cicit, veszem föl, máris tátja a száját, hogy ő még szeretne szopizni. A szívem megszakad, hogy nem csinálhatom a dolgainkat a magunk ütemében, muszáj cumit adnom neki, majd betettem a  kiságyba aludni.

Exkavátorként ebédelés, majd anyám öltözik és már huss, el is ment. Remélem, délután minden visszaáll a normál kerékvágásba, én megnyugszom, Pimpernel cicizik és eszik végre szilárdat is. (Amúgy megint fogzik. Az alsó ínye egész biztosan be van dagadva.) Aztán elmegyünk a boltba, hogy a hétfői látogatókhoz előre tudjunk dolgozni.

Azt már nem is mondom, hogy nap mint nap szenvedünk a mellgyulladással, hol így eszik, hol úgy a gyerkőc, aztán csomó itt, csomó ott, tényleg figyelnem kell arra, hogy ilyenkor kimasszírozzam a göböket szoptatáskor, emiatt hol sok a tej, hol alig csordogál... és az ilyen napok csak rontanak az egyébként sem rózsás helyzeten.

Ááá, csak legyünk túl ezen a sáskajáráson...