Jane Doe családja

Azt nem értem, ha apám jár a pszichiátriára, azzal miért nem kezdenek valamit, hogy nyilvánvalóan nem dolgozta fel a felesége halálát, pedig már 3,5 év eltelt. Tudja pontosan, hány nap telt el azóta. Nekem még az évek számán is el kell gondolkoznom. Valószínűleg azért, mert van egyéb elfoglaltságom... Például az, hogy minden este végig kell hallgatnom a nyafogását. Örökké az orvosokat járja, de ha azt mondják neki, fogyjon le, akkor felháborodik. Pedig tényleg ez a titok. Mindjárt aludna éjjel, nem budira járna, mert ahogy vízszintbe kerül, megindul benne a törpevízmű. Folyton csak a tablettákat várja, neki az a jó, ha sok gyógyszert kell szedni, mert akkor van mire sajnáltatnia magát. Irtózatos mennyiségű energiámat szívja el, és nem hiszem, hogy ez valahol meg van írva, hogy ezt nekem kötelességem tűrni. Ha ilyen leszek, agyonverem saját magam egy lapáttal.

Ha minden igaz, akkor megvan a félévem, ma volt az utolsó vizsgám. Még két dolgozat nincs kijavítva, de úgy érzem, görbülnek. Ugyebár nem volt jellemző, hogy a kreditbeszámításokat elfogadják a diákoktól, így nem is fecséreltem arra az időmet, hogy Miskolról beszerezzem a hiteles tantárgyi tematikáimat. Menet közben azért kiderült, hogy volt olyan tanszék, amelyik simán elfogadta volna, mindegy... ismétlés a tudás anyja, könnybben vettem az akadályokat úgy, hogy az elmúlt 2 évben én már ezeket többé-kevésbé tanultam.

A suli mellett szaladgáltam haza apuhoz, mert nagyjából 1,5 hónapon át ki-bejárt a kórházba, végül megműtötték az aranyeres csomóit. Nagyon lassan, de javult az állapota, de igazából... Amikor nekem is sok dologgal van tele az agyam, akkor iszonyú teherként élem meg, emlegetem gyakran anyut, hogy mit hagyott a nyakamba zuhanni.

A gyerök heti 3x focira jár, meló után együtt tiplizünk az edzésre, örök futás az életünk, mindig késésben vagyunk, mert nem tudok hamrabb eljönni. Viszont kb. 2 hét után Pimpernel mozgáskoordinációjában olyan fejlődés mutatkozott, hogy még az óvodában is felfigyeltek rá. Tulajdonképp a mozgás, a csoportban való munka miatt bólintottunk a focira, mert amúgy nem ez a sportág a szívünk csücske. Az edzők a szívüket kiteszik a gyerekekért, modern felfogásban megy a foglalkozás, a gyakorláson, a cseleken, a technikai brillírozáson van a lényeg. Jobb-bal megkülönböztetése most már nem olyan nagy ügy. :)

A háttérben folyik még egy rendkívül zavaros hagyatéki tárgyalás, de amióta meghatalmaztam az ügyvédet, ez a teher legördült a vállamról. Arra viszont a jogi asszisztensi végzettségem pont jó volt, hogy 10 perc alatt összedobjak egy halasztási kérelmet.

A téli ünnepkör remekül zajlott, még főzni is volt érkezésem a tanulás mellett. Voltunk bábszínházban, a kölyöknek nagyon tetszett a Diótörő. Simán felismeri a zenéjét, vagy amikor pl. Prokofjevet hallgattam az egyik délutánon, akkor megjegyezte, hogy hasonlít a stílusa a Diótörőhöz. Ügyes krapek.

Kinőtt az első két maradandó zápfoga, és elkezdődött az egyik alsó metsző mozgolódása. Ééééés még mindig épek a fogai, ami a korosztályában sajnos nagy ritkaság: nincs lyukas foga.

És egyébként nagyon sokat nőtt, fut ki hozzám, és "jut eszembe" szöveggel kezdi a mondanóját... Irokézre vágatta a haját, mert szerinte így jobban tetszik majd a lányoknak. Csigalépcsőket épít legóból, száguld a bicajjal, ilyesmik.

Jól vagyunk, csak a 24 óra kevésnek bizonyul.

Tulajdonképp mi hétvégente nem kirándulunk, meg aktívan pihenünk, hanem előrelátó szülőkként felmérjük a terepet, hogy a gyereket hova vihetjük majd el a közeli jövőben, és melyek azok, ahová nem, mert az a szülői felügyeleti jogunkba kerülne. A Pilis-szurdok például egy olyan hely, ahova az embernek kötelessége elvinni az utódot, mert egyrészt könnyű a terep, baromi látványos, és a Gyűrűk Urát is forgathatták volna itt, annyira romanticseszkij. Komolyan, befordulsz a szurdokba, és azt érzed, hogy megállt az idő, kiszakítottak a világból, és egy másik bolygón vagy. Klasszis!

Fülke fának gyökeréből és sziklából.

Íme a titok, hogyan is kapaszkodnak a fák a gyökereikkel. És hogy mi is lakozik a föld alatt.

Mi busszal mentünk Pomázról Nagykovácsi Pusztáig, onnan kb. 1 km-t kell gyalogolni fölfelé a főút mentén ésszel, hogy mielőtt a csodák birodalmába belépnénk, ne üssenek el. Amikor balról becsatlakozik egy aszfaltos út, ott lekanyarodunk, és pár méter után meglátjuk a szurdok bejáratát. A kék jelzést kell követni.

Ajánlott friss térképpel menni, különben úgy járunk, mint mi a triász kori darabbal, hogy keressük a tanösvény további részét, de azt ellopták beépítették. Van helyes tűzrakóhely a másik - Pilisszentkereszhez közelebbi - végén is, s ha épp nincs tűzgyújtási tilalom, akkor lehet vinni egy kis grillkolbászt, kenyeret, hagymát, paprikát, paradicsomot, miegymást, aztán a szolid séta után levezetésül jöhet némi sütkérezés, a gyerek kitüzeskedheti magát, utána romok eltakarítása, szemét begyűjtése* és a szentkereszti központból induló buszval haza is lehet venni az irányt, vagy ahogy tetszik.

Gyerek nélkül mi a zöld sávon tovább folytattuk a kalandozást, ehhez persze a kéken be kellett menni a község központjába, de legközelebb át fogok vágni a házak között, nem igazán vonz a főút melletti csatangolás. A templomnál aztán ott a tábla és mutatja, merre kell a Klastromkert felé igazodni. A szolid kis 40 fokban, a kiégettt füvön kaptatva 3D-ben is átélhettük, hogy milyen az, amikor "tikkadt szöcske nyájak legelésznek rajta".

A ciszterci kolostorromtól a Klastrom-kúthoz vezet az ösvény, ahol érintsen meg a tudat, hogy nagy dolgok voltak itten vala, a hely a hazai természetjárás bölcsője, plusz Gertrudis királyné sírja is a közeli kolostorban volt. Lehet pihenni, inni, nézelődni. Kb. 2 km-re lesz a Mária-pad, nagyon igényes pihenőhely van itt is, lehet olvasni az emléktáblát, elmélkedni, erőt gyűjteni a fákból. Néhány száz méterre kereszt jelzi Döme-halálát, amely az 1957-ben földmérési munka közben elhunyt Pápai Domonkos erdőmérnök tragikus balesetének állít emléket. Megint pár száz méter, és a (Szopláki) Ördög-lyukba kukkanthatunk be, már amennyit a korlát enged. A Római-úton haladva a Két-bükkfa-nyeregnél lyukadunk ki, átvágunk az asztalt főúton, és a zöld kereszten Dobogókőre vesszük az irányt. Az elején van egy kis kaptató, de amúgy nagyon finom a szintemelkedése. Ha fáj, gondoljunk arra, hogy fent várnak a bográcsok, tele minden földi jóval. Kaja után a buszra várakozást is elüthetjük aktívan, levezetésként sétáljunk le a Rezső-kilátóhelyhez a zöld körúton. Mi csak a kilátóhoz mentünk és vissza, nem a teljes körútra, mert a csóványosi vízhólyag haverjaim kiújultak, és szerettem volna még a saját lábaimon hazatérni.

Az út összesen 13 km hosszú volt, kb. 5 óra alatt lehet megtenni, ha nem rohan az ember, meg régi térképet visz, és már megszűnt ösvények nyomát keresgéli feleslegesen. Egyébként tiszta szívből ajánlom.

*Nem értem, hogy miért kell a természetet a szemetünkkel terhelni. Ha valaki a sört el tudja a pihenőhelyig cipelni, akkor miért nehéz a kiürült dobozt a szatyorba tenni, hogy majd egy infrastruktúrával ellátott helyen dobjuk a kukába. Még nem láttam olyan tűzrakóhelyet, ami ne lett volna televágva minden szutyokkal. A sörösdoboz, PET palack és nájlonpunga nem odavaló, de a sok rudapithecus hungaricus erről nem kíván tudomást venni.

Amikor túl voltam a záróvizsgán, jutalmul elmentünk a Börzsönybe, és megmásztuk a Csóványost. Ez már egy régi vágyam volt, igaz, most nem bicajjal mentünk, hanem gyalog, de tekintve, hogy mekkora súlyfelesleget cipelek, ez így pont jó volt, a bicajon pláne meghaltam volna.

Kiindulási pontnak Kismarost vettük, onnan erdei vasúttal mentünk Királyrétre. Leszállva a vonatról jobbra kell indulni az aszfalton, amiről kb. 3 ház után le is kanyarodunk, és a kék négyzeten folytatjuk az utat. A horgásztó mellett egy erdei ösvényen baktatunk föl és a Bajdázói-tónál bukkanunk ki. Utána jön a Petőfi-forrás, pár száz méterig még fák közt megyünk, aztán egy szélesebb úton jön a caplatás föl, kb. 1,8 km-en át a Suta-berki-nyiladék sunyi emelkedőin, ahol is nagyjából 9 szintvonalat metszünk derékszögben (az 180 m föl), és persze ez a végére kezd izmossá válni. Süt a nap, olvad a zsír, és hopp, egy szarvasbogár, meg egy jaj de szép virág, aztán már jön is az elágazás, figyelni, hogy jobbra át a susnyáson, mert mi maradunk a kék négyzeten továbbra is. Itt elhagyja szánkat egy szolid káromkodás, hogy minek vergődtünk föl a tetőre, ha most meg ezen a rohadt meredeken le kell ereszkedni, és különben is, nekünk gyerekünk van, meg bankbetétünk, mi lesz, ha lezuhanunk. De nem teszünk ilyet, mert óvatoskodunk. Ha ügyesek voltunk, akkor a Régi vasút nevű erdészeti műútba torkollik az ösvény, balra majd egy kulcsosház is lesz. Esetleg töltsünk kulacsot, mert a Csóványoson a pusztaságon kívül más nem fogad.

Hosszú út áll még előttünk, haladni kell, tessék csak tovább keresni a kék négyzetet, a kanyar után balra vezet a csapás, és bizony ahogy megyünk, és meglátjuk, hogy hova megy föl, akkor egy kissé az őrületbe hajló metsző kacajt is megereszthetünk, hogy utána négykézláb felkapaszkodjunk. Ezt követően már nem kell négykézlább menni, de szopóág. Én konkrétan az oxigénsátrat és a defibrillátort követeltem, árnyékban volt 38 fok, a testemet 1 centi vastag verejték fedte, és itt követtük el a túra legnagyobb baklövését: csak vizet ittunk. Hehe, nem bort, sört vagy pálinkát felejtettünk el magunkkal cipelni, hanem az izotóniás italt. A Hárs-rétre vezető 2 km sajnos ilyen konok, de a kilátás szép, meg van sok rönk, kő, ahol leülhetünk a szívritmusunkat rendezni és találkozhatunk siklóval is. Persze akikkel aznap összefutottunk (emberrel, nem kígyóval), mind gazellaként szökelltek tova, és meg se kottyant nekik a meleg és a meredek. Szóval a rét után jön a Foltán-kereszt, útjelzők is mutatják, hogy mennyi van még a Csóványosig hátra. Sajnos nem fotóztam, mert nem voltam olyan állapotban, de azzal kecsegtetett az írás, hogy 45 perc. Mivel én minden emelkedő után megálltam a Három-hárson, hogy az oxigenizációmat helyreállítsam, így lett az 1 óra is, de a lényeg, fölértünk. Speciel ezen a szakaszon már folyamatosan dörgött az ég, és gyűltek a szürke fellegek.

Alig tettük le a fenekünket a kőre, és értünk a sajtos rúd végére, az eső is megérkezett, meg a villámlás is, szóval idilli lett az állapot. Kimászod a beled, és elkap a nyári vihar a hegytetőn. Csodás, némi halálfélelem, mert anyám is mindig arra "bíztatott", hogy viharban a fa alá, vagy a kilátó vas létrája alá állni - ahogy a királynőt megölni - nem kell féljetek. Esőkabát föl, 15 perc után lefelé vettük az irányt, mert az eső nem akart csendesedni, és minél jobban eláztatja a talajt, annál szemetebb lesz a lefelé menet. A kék-piros együttesen indultunk neki, a terv az volt, hogy Égés-tetőnél átváltunk a piros körre, de az esőben ezt valahogy elvesztettük, és talán a Rakodónál voltak is útjelzők, aztán az amerre mutatta a Királyrétet, mi arra mentünk. A fotelból utólag eldönteni nehéz, hogy így jártunk-e jobban, vagy azzal a sok-sok plusz kilométerrel, amit így muszáj volt bevállalni, és a végén lekéstük az utolsó kisvasutat.

De ne szaladjunk ennyire előre. Szóval rohadt csúszós volt, bizony féltem, hogy a nyakam szegem, vagy lábam töröm, és akkor hogyan jutunk le... Aztán a sok-sok lefelé után már megint egy meredek fölfele jött. Itt még nem tudtuk, hogy elcsesztük a vonalvezetést. Nekem már kezdett a vádlimba beállni a görcs, szenvedtem, mint a kutya, és ha nem hajtott volna a tatár, akkor többször is megálltam volna a fura sziklákat megszemlélni, de hát nem lehetett. Oké, az nagyon felemelő látvány volt, ahogy haladtunk a gerincen és láttuk a távoli hegyekről felszálló párát.  De amikor már a vér ízét éreztem a torkomban, mert annyira erőlködtem a kapaszkodásban, elémtárult egy terméskő fal. És akkor azt találtam mondani, hogy bazd meg, ez Nagy-Hideg-hegy. Hogy érthető legyen a lelkiállapotom, előző este, amikor tisztáztuk az útvonalat, pont abban egyeztünk meg Mr. Doe-val, hogy azt a turistaházat kihagyjuk, mert túl hosszú lesz az út... Erre tessék.

Persze minden rosszban van jó: vettünk vizet, aztán úgy döntöttünk, hogy innen már nem bízzuk a véletlenre a dolgokat, még egy eltévedés nem kéne, így a síbusz útját követtük. Valamikor bringával azon jöttünk föl, jó hosszú, de nem életveszélyes. Haha. Hosszú. Az. Kibebaszott hosszú. És akkor már nem is emlékszem, hogy elhagytuk-e a Magas-taxi turistaházat, vagy sem, de meg kellett állnom, mert valami apró kavics szúrta a lábam. Kiderült, hogy az a kavics biza egy 5 centis vízólyag, ami ki is fakadt. Na az izotóniás ital hiánya, a melegben csak tiszta vízzel hidratálás okozta elektrolithiány okozta a lábam bedagadását, és a vizesedést. (Meg az izomgörcsöt). Azért ragtapasz volt nálam, elláttam a hólyagot, de ettől kezdve elkezdtem sántítani. Így már ott is terheltem az ízületeket, ahol addig nem, ennek meg a 3 napos bokafájás lett az ára. Nem tett jót a lelkemnek. Adott egy marha drága túracipő, és olyan helyeken van vízhólyagom, ahol sose...

Az utolsó 4 kilométer már csak a mentünk, mentünk, mentünkről szólt... Meg a ha még egy turistajelzést meglátok egy fán, visítok. És már kínunkban rögögtünk, és annyira, hogy a könnyünk csorgott. Aztán megláttuk Királyrét házait. Kerestünk egy fogadót, ahol nem volt épp esküvő (a turistaházból elhajtottak, mert out of order, és annyi emberség nem volt senkiben, hogy azt mondja, büdös pesti bunkók, ha már így megszopattátok magatokat, maradhattok a fedél alatt.) Nekünk tényleg csak a fedél kellett, hogy a szúnyogok ne egyenek meg, de kezdett úgy alakulni, hogy csillagok alatti héderelés lesz a túra vége. Öngyújtó is volt nálam, szóval megoldottuk volna, de szerencsére csak került szállás.

Mitöbb, kaptunk vacsorát, aztán letusoltunk, megszemléltem az összes vízhólyagomat, majd nem mertem megműteni egyiket se, hanem bedőltünk az ágyba, és reggelig forgolódtunk, mert annyira fáradtak voltunk, hogy nem tudtunk elaludni. Igazából a forgolódás is fájt. Mint akit összevertek. Reggel aztán belakmároztunk, majd hazamentünk.

25 km volt a túra, ami nem sok, csak a meleg és a hólyagok... Természetesen még egyszer megcsináljuk, csak már okosabban, felkészültebben, és igyekszünk megtalálni a rövidítést a kék körön az Égés-tető környékén (ami a térképen elnézve baromi meredek, nem biztos, hogy szerettem volna ott a viharban csúszkálni).

Amíg viszont az okosságunk és felkészültségünk előteremtődik, foglaltunk abban a remek kis fogadóban szállást 3 főre, aztán elvisszük Pimpernelt is. Lesz neki vasutazás, patakban kövek pakolászása, hajtányozás, erdei játszótér, a tó körül nyüzsgés, esetleg egy kis szalonnasütés. Ha ugye nem tévedünk el, akkor nem találjuk azt a jó helyet. Mondom én, hogy minden rosszban van jó is. Nyugi, a gyerekkel nem megyünk még a Csóványosra. (De csak azért, mert lehagyna. :)

Ez a kis napfényes dal a végére pont passzol (Kosheen - All In My Head): http://youtu.be/WvPncUtOdf8

Elintéztem, hogy a következő három karácsonyomat is jogi tankönyvekkel a kezemben töltsem, és ne a Jézuska, hanem a vizsgaidőszak miatt legyek izgatott. A siralmas 240-es ponthatárt nézve azt kell mondanom, nem volt nagy kunszt bejutnom a 396 pontommal. És hát persze, hogy a fekete listás 16 szak egyikére mentem, az igazságügyi igazgatásira, ezért az állami támogatottat fújhattam. Így most az megyen az ELTE ÁJK-ra, aki megfizeti. Aztán elvégzi az, aki kitartóan tanul. Mivel jogi asszisztensként nagyjából ugyanaz volt a tanmenetem 4 féléven át, mint majd most lesz 6 szemeszterre leosztva, borítékolom, hogy a felvett hallgatók magas százaléka fog hasalni januárban például jogi alaptanból.

Itt rögzítem az utókor számára, hogy a jogi asszisztensi záróvizsgám mind ötös lett, 94%-os az összesített eredményem. Well done! És hogy mennyire nem adták ingyen a bizonyítványt, idézném az egyik szóbeli tételem közben a biztos által feltett kérdést: Jane, tudja mi az a szubszidiaritás? És Jane tudta. Másnap pedig én mondtam a végzősök nevében a búcsúbeszédet, mert felkértek. Ott álltam a pulpituson, mellettem a rektorhelyettes asszony. Nem kis megtiszteltetés volt. Olyan mocskosul büszke voltam magamra, hogy csak na!

Kárpótlási programra váltottunk, mert 9 egymást követő hétvégén voltam távol a családtól a suli miatt, plusz az örökös vizsgákra készülés, a gyereknek nem sok maradt az anyjából. Oké, ovi után kimegyünk a játszóra szinte mindig, de ez kevés. Kalandokra van szükség, és nekünk ez eddig amúgy is szűken volt szabva.

A hónapot az óhegyi halmajálissal (nekem egy kis Makám koncert jutott jutalmul) kezdtük a hónapot. A következő héten állatkertbe mentünk, meg utána még a Városligetben is játszózhatott az élő perpetuum mobile.

Pünkösd vasárnapra a gyermekvasút lett tervbe véve, meg egy kis túrázás is, mivel a gyerek már régóta sziklák és magas kilátók után vágyakozik.

Fogaskerekűvel mentünk fel a Széchenyi-hegyre, ott családi napijegyet váltottunk, hogy korlátlanul utazhassunk a kisvasúton, mert úgy terveztem, hogy többször is megszakítjuk majd a vonatozást. A János-hegynél leszálltunk és a lépcsőkön felkaptattunk a hegytetőre. Gyerek azonnal kipróbálta a játszóteret, aztán ettünk egy kevés almát, majd nem a szerpentinen, hanem a turistaúton (kő- és falépcsőkön) közelítettük meg az első kilátót, az Erzsébetet. Az utód imádta, nagyjából futva közlekedett fönek, hiába, a csont nem fárad, mi meg az apjával liheghettünk utána. Kis uzsonnázás, pihegés és lementünk a libegővel Zugligetre. Izgultam, hogy nem fog-e félni Pimpernel, ahogy a lábunk majd eltávolodik a talajtól, de a kezdeti kézszorongatás után már lazán nézelődött, és az isten összes pénzét itt verte volna el oda-vissza libegőzve.

A visszaúthoz viszont már más járművet választottunk, köszönhetően annak, hogy sehol sem lehetett bankkártyával fizetni. A kisvasútnál már 3500 Ft kp-t elvertünk, a libegő pláne drága, mi meg nagy naívan eljöttünk otthonról 9 ezer Ft-tal... Valaha dolgoztam a zugligeti részen, így emlékeztem, hogy "erre valahol át lehet vágni a Budakeszi útra". Még jó, hogy azért nagyon nem tévedtem el, de szerintem nem jó helyen fordultam be, így jó kis gyalogtúrát rittyentetten a családnak. Kizárt, hogy anno ennyit gyaloglásztam volna az akkoron még 158-asnak hívott buszhoz, ha a 22-es az orrom előtt ment el... Azért a 22-es buszt most pont elcsíptük a Szépjuhászné felé, aztán átszálltunk a kisvasútra. Sikerült helyet szerezni a rácsos oldalú nyitott vagonban, Pimpi szája ekkor már fülig ért. Lecsorogtunk Hűvösvölgybe, hogy átmenjünk az alagúton is, majd vissza a következő szerelvénnyel a Szépjuhásznéhoz. A vitt kaja fogytán volt, a büfében finom tárkonyos csirke ragulevest mértek, a fiúcska meg palacsintát kapott, plusz 500 Ft-ért 15 percre (volt az 25 is, de ki számolta) befizettük az ugrálóvárba is.

Most következett a gyalogtúra rész, és már a térképet is elővettük, mert bár régen erre bringáztunk, de az Utolsó szavak című könyvbe nem szerettünk volna bekerülni. Először a kis-hárs-hegyi kilátóhoz mentünk, aminek már az a neve, hogy Makovecz-kilátó. Hiába, no... 2004-ben vetett bennünket erre a sors. A kilátóból megnézhettük, hogy merre volt az Erzsébet-kilátó, és hogy tényleg milyen magas, Aztán riadtan konstatáltam, hogy a következő úticél, a Kaán Károly-kilátó milyen átok messzire lévőnek tűnik ott a következő hegyen, és milyen rohadt magasan is van, így egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy a fiam fogja-e még bírni, de kár volt aggódnom. A sárga jelzést követtük, és hihetetlen gyorsan átértünk. Megnéztük a Bátori-barlang bejáratát, átmentünk a kis hídon, aztán már csak pár kanyar és megérkeztünk.

A körtúrát a sárga jelzésen fejeztük be, vissza a Szépjuhásznéhoz, ahová pont akkor érkezett az utolsó előtti vonat. Mondjuk Pimpi még nem akart hazamenni, de már fél 6 körül járt, és az a helyzet, hogy hazafelé a buszon el is szundított.

Kellemesen elfáradva, élményekkel tele (meg 1 kiló tobozzal, fenyőkéreggel és szép kövekkel megpakolva) értünk haza. Ha Pimpin múlna, ő minden nap menne vasutazni. Én meg boldog vagyok, hogy sikerült egy ilyen komplex családi napot rendezni.

Most hétvégén a Pilist vesszük célba, ha az időjárás kegyes lesz hozzánk, akkor a Rám-szakadékig meg se állunk. Kölyök már edz! Ha nagyon nem megy, marad B tervnek a Lukács-árok, de azért bízom benne, hogy már elég nagyfiú ehhez is.

Gyorsan beköszöntött a kölyök hatodik szülinapja is. Előtte egy nappal úgy döntött, hogy akkor ő 1 nap alatt megtanul két keréken bringázni. Meg fogta magát, és kimondja az r betűt is, pedig a logopédián azt még nem is veszik, csak a s-sz-cs állt javítás alatt.

A közeli játszóházba szerveztük a bulit, volt animátor, korlátlan szörp, pattogatott kukorica. Aztán roptak egyet a gangnam style-re, melynek videója akkor sem publikus, ha nagyon aranyosak, ahogy utánozták a játékszervező nénit. Utána volt pinata, és rávetődés a cukorkára. Meg játék záróráig. Imádták. Mi, szülők is. Megérte. Örökké emlékezni fog rá. Mi is. És a kis társai is emlegetik. Az egyik kis srác, aki addig rám se nézett, most messziről integet, beenged az ajtón, és a mai napig ott a hála az arcán.

Sokszor kérdi mostanában a fiam, hogy miért is szültem őt. Hát az ilyen hálás kis mosolyokért, a nyálas puszikért, azért, hogy megsimogassa az arcom, hogy az legyen neki a legnagyobb ajándék, ha ránevetek. Csak ezt olyan nehéz megfogalmazni.

Kaptunk egy év próbaidőt, voltunk a nevtanba' is, mert valamilyen őrült az önkorinál kitalálta, hogy az óvoda vezetőjének aláírása kevés, meg különben sem az van a törvényben. Nem a fenéket nem, de azok után, ahogy manapság inflálódik a jogrendszerünk, azt is letagadom, hogy joghallgató vagyok, nem állok le senkivel vitázni, pláne nem úgy, hogy a gyerekem sorsa a tét. Elmentünk, felmérték, megállapították, hogy maradjon.

Amikor mondom másoknak, hogy a gyerek még marad (vö. marad a gyerek, ha játszik), akkor a szemük kikerekedik. És hiába sorolom az érveket, látom rajtuk, hogy nem értik. Pedig pofon egyszerű: nem ér le a lába a padban, így nem stabil az ülés az íráshoz, csak tekergeti a gerincét. Ehhez jön, hogy balkezes + fiú = erős hendikepp. Sokkal kisebb a többinél, gyengébb, a többiek lehagyják. Nem kívánom én neki, hogy mindig utolsó legyen, ő nem az a firma, aki ezt hatévesen kezelni tudná. Szóval hadd játszódjék még, közben szépen érik a gondolkodása, a kötelességtudata és szó szerint felnő a feladathoz.

Lassan második éve nyomom a közszolgálati ügyfélszolgaságot, hallgatom, hogy az anyám picsáját, meg hogy mondjuk meg a zorbánnak és már egészen megszoktam, csak kicsit emelkedik meg a pulzusom és a vérnyomásom egy-egy IMEI-ből adaptációs szabadságon köztünk tartózkodó agymenésén. És amikor én leszek az ügyfél, mindig elnézést kérek, ha szidom a szolgáltatást, mert az ügyfélszolga csak kicsit tehet róla, épp csak annyiban hibás, hogy mondjuk bunkó, meg harapófogóval kell belőle kiszedni az információt (természetesen én nem ilyen vagyok, hanem...)

Aztán tegnap is akasztották a hóhért. Elment otthon a net. Mr. Doe otthon maradt az ugatva köhögő gyermekkel, dolgozott volna, de nem tudott. Megpróbálta bejelenteni a hibát, de a szolgáltató call centere pont olyan volt, amilyennek a különféle kritikákban már megannyiszor megénekelték. Kb. 40 másodperc után lehetett választani valamit, aztán az almenü almenüjénél végre a szerződésszámot is be lehetett pötyögni. Majd kiderült, hogy az nem jó, és kezdhetted az egészet elölről. Mobilról. Anyátok picsáját nektek is. Csak jelzem, ha nálunk az üffél elcseszi az azonosítót, akkor is eljut istenhez panaszra, aztán majd megmondja, hogy kiféle, miféle, s mi járatban.

30 perc vergődés után végre sikerült nekem is eljutnom a Gizi vagyok, miben segíthetekhez. Majd piszok gyorsan kilyukadtunk annál, hogy áááá, önöknek routere van. Ennek abban van jelentősége, mert akkor arra kell fogni a hibát, mert biztos, hogy a hülye ügyfél még hülyébb eszköze baszta el a netet. Mondok akkor a kisleánynak, hogy már direktbe van ám kötve a net, deróttal megyen, azaz nem megyen. Link van, a felhasználói név, jelszó beírásig eljut, majd vár és bont. Hibaüzenet? Nem tudom, mert a férjem van a gépnél... Oké, érzem, hogy ez így nagyon gáz, de a világ összes pénze nem lenne elég, ha mobilról. Igen, látom, mondja ő, nincs digis telefonjuk. (Ha nincs net, az IP telefon min hordozza az adatot? Oké, én csak a csozé user vagyok, befogtam.) Sebaj, van okostelefon, pötyögöm az emberemnek, hogy elő a farbával, mi a hibaüzenet, meg a háromjegyű hibakód, és a szélessávú kapcsolatot létrehozta-e, mert Csimpilla ezekről faggat mán. És megfenyegetett, hogy ha kiküldi a szerelőt, és a mi eszközünk lesz a hibaforrás, akkor kétezeröccá forint, hoppá vigyáztam. Na, akkor én inkább telefonálok később, mert közben dolgoznom is kell, és sűrűn reménykedtem, hogy a következő hívásomkor egy segítőkészebb jellegű darabba botlok.

És a következőnél tényleg mással beszéltem, mondtam a kódokat, aztán ellenőrizte, hogy a házból más jelezte-e a hibát, majd hoppá, kiderült, hogy az ő eszközük riaszt vagy 20 perce, mert bazmeg van. Az, hogy madárnak néztek, meg szivattak, az elsikkadt, bocsánatot nem kért. Igazából a bocsánattól amúgy se lett volna net, inkább az intézkedésére volt szükség. Ez pedig megtörtént, és 20 perc múlva már újra tudott dolgozni a neten diablózni Mr. Doe. A feszkót le kellett vezetni.

Mondtam én, hogy az annyuk picsáját.

Akkor lazítsunk. Komolyan mondom, azt hittem, ez egy új Depeche Mode szám.

https://www.youtube.com/v/H9dNllkOCkE&hl=en&fs=1

Valamikor februárban írtam ezt a fiók mélyének:

Már 1 hónapja, hogy nem az anyatigrisek közt dolgozom, hanem a főnök titkárságán tolom átmeneti jeleggel az aktát. Fölvitte az isten a dolgom. Rengeteget dolgozom, rendszeresen túlórázok, önmagam utolérésepedig csak múló illúzió, mégis azon rimánkodok, mesterkedek, hogy az átmeneti állapot váljon véglegessé, hadd maradjak a titkárságon, mert nem akarok visszamenni az asszonyok közé.

A harmadik félévemet is sikerrel zártam, az eddigi legszebb átlagommal. A 40. születésnapomon írtam egy négyes kereskedelmi jog kollokviumot, amire nagyon büszke voltam. Jelentkeztem az ELTE-ÁJK-ra, de addig még a 4. félévet is meg kell csinálnom, meg utána a szakmai záróvizsgát.

Aztán lett még egy szülinapi ajándékom is: olvasószemüvegre ítéltettem. Volt ám nagy rácsodálkozásom, hogy végre tisztán és élesen látom a betűket! Az meg már hab a tortán, hogy a puskáimat is el tudom olvasni. Igaz, puskázni nagyon ritkán szoktam, inkább a felkészüléshez szükséges, vizsgán ritkán van alkalmam használni, meg 90%-ban fejből is mennek a válaszok, de ha mégis rápislantok, elég 1 szó is, aztán beugrik, és most azt az 1 szót penge élesen látom, szinte bevésődik az agykérgembe. 

A malac most gyógyult fel a skarlátból, szerencsére időben észrevettem, hogy nem influenza kezd nála kibontakozni, így hamar megkapta az antibiotikumot. A lábadozás ideje alatt hatalmas sakkpartikat rendeztünk.Egyre jobban ráérez a gyerek a játék stratégiájára, így kezd kimondottan élvezetes lenn a sakk.

Apámnak végre megállapították, hogy refluxa van. Én ezt kb. 3 éve mondogatom, most a legutóbbi gyomortükrözése aztán bizonyította is. Persze a diagnózis önmagában kevés, apám is az a kategória, aki a gyógyszertől várja a javulást, esze ágában nincs életmódot változtatni, pedig anélkül a reflux nem fog javulni, Élő példaként állok előtte, és leperegnek róla a szavaim.

Sikerült Miskolcon az ellenőrnek a már egyszer alig láthatóan lyukasztott jegy újralyukasztásával elkapni. Mondom neki, örülök, hogy ilyen jó a szeme, én nem láttam, hogy használt, mert nem volt kilyukadva, arra felfigyeltem volna. Karban kéne tartani a lyukasztókat. Nem tudtam meggyőzni arról, hogy nem rosszhiszeműen jártam el, feltette a szemüvegére a második szemüveget is, aztán elkezdtünk veszekedni. A buszt elszórakoztattam, végül ott tartottunk, hogy akkor Tapolcán a rendőrök fognak rám várni. Nem keménykedtem tovább, átadtam az igazolványomat, mert akkor engem kirúgnak a melóhelyről, mert ez nem méltó viselkedés a köz szolgájához...

A szállodába érve olvasom a honlapjukon, hogy 3300 Ft a helyszíni bírság. A fenébe, nekem a kielégítetlen ellenőr vénasszony ezt nem mondta, csak a csekket tolta a pofámba. És mivel nem életvitelszerűen bliccelek, lövésem nincs arról, mi ilyenkor az eljárás. Hogy leszállít, vagy ott azonnal fizettet, vagy csak simán csekket ad. Engem egyszer büntettek meg, amikor 1997-ben Pestre költöztem és a munkahelyemen megkaptam az éves bérletszelvényt, aztán nem tudtam, hogy az önmagában kevés, nem a személyim kell hozzá, hanem csináltatni kell hozzá igazolványt is. És amilyen a szerencsém, 20 perc bérletszelvény büszke tulajdonlása után jött az ellenőr és nem értette, hogy létezik olyan hülye, aki nem tudja a dörgést... B+, addig bérletem se volt soha, mi ott az Alföldön biciklivel jártunk vagy gyalog, a busz meg ingyen vitte az ottani munkahelyem dolgozóit.

A legfontosabb tanulság, hogy csak a női ellenőrök ilyen görények. Egy férfi simán leszarja, de a nők agyában valami nem kerek. Kb. 25 után megfeketedik a szívük és átmennek ilyen türhébe. Amelyik pasi szintén kekec, annak meg vagy a génjei tökölődnek, vagy beteg. 

Nem elég, hogy vizsgaidőszakban nem közlekedik a közvetlen járat a vonattól az egyetemre, mert nem gazdaságos, így a 17 perces utat 40 alatt teszi meg az ember jó esetben, meg 600 Ft a 2 jegy oda, 600 meg vissza, erre meg is büntetnek, mert a vakegér szememmel nem láttam.

Gyereket felszereltük dudával, színben hozzá illő sipkával - szigorúan a téli sapkára aplikálva -, beöltöztünk, hónunk alá csaptuk a 2 csomag tűzijátékot, az üres pezsgős üveget, aztán 20 perccel éjfél előtt kigyalogoltunk a Sportligetbe. A fagyott földbe nem tudtuk volna lenyomni a rakéták indításához szükséges műanyag csöveket, így csak egyesével robbogattunk a pezsgős üvegből, de így is nagyon jól sikerült a rossz szellemek szilveszteri elűzése.  A parkból jól lehetett látni mások házi tűzijátékát, jövőre mi is olyan telepet veszünk, az sokkal praktikusabb, szebb (és drágább), de aludni úgyse tudnánk, a gyerek is élvezi, bulizni meg nem szoktunk, pláne nem a panelban.

Boldog új évet!

Már régen meg kellett volna írnom, hogy mekkora ötlet volt a kis malacunknak megvenni az ikeás függőszéket! Gyerekszoba plafonra fel 2x4 db 8-as csavarral, aztán 1 hét után azt tapasztaltuk, hogy a gyerek mozgása és a viselkedése változik. A hisztik lassan már csak rossz emlékként élnek a fejünkben, helyettük, nap mint nap éljük át, hogy több évnyi vergődés után a bábból a pillangó kiszabadította az egyik szárnyát.

Szóval van ez az Ayres terápia, amit okosító tornaként is szoktak említeni. Sokszor gondoltam arra, hogy ez kéne nekünk is, de meló és suli mellett már többre nem futotta. Nagy baj nincs és soha nem is volt, csak apró jelek. Amikor ősszel elbeszélgettem az ovi fejlesztőpedagógusával, ő ajánlotta, hogy a fiunk egyensúlyozó szervét kellene ingerelni, mert rettentően bizonytalan. Összetörtem, hogy a régi megérzéseim, amiket végül mindig elnyomtam, mert hagytam magam meggyőzni, hogy az én gyerekemmel semmi baj, most visszaütnek. És ha a legelején elviszem ilyen-olyan tornára, akkor most más lenne a helyzet.

Kezdetben mi hintáztukk a gyereket, azán pár nap múlva szépen bemászott maga a székbe, és betekerte magát, és pörgött-forgott, hintázozz nap hosszatt. A függőszékből nézte a mesét, ott reggelizett, és játszott. Tény, hogy hamarost iskolás lesz, és életkori sajátosság az, hogy napról napra okosabb, hogy egyre komolyabb dolgokat tud megfogalmazni, egyre jobban tud az érzelmein uralkodni, de az a fejlődés, amin ő napok alatt átment, szerintünk és az óvoda szerint is több volt, mint sima érés. Mindenki észrevette a változást.

Csak ajánlani tudom! Nem olcsó, de megéri. 

Kaptatunk haza az oviból, fölfelé a durván emelkedő sétányon, lefele meg száguld egy műanyag motoron valami kétéves forma kisgyerek nyomában ordító anyjával. Pimpernel megjegyzi, hogy milyen gonosz ez az anyuka, amivel még egyet is értenék, csak szerinte azért, mert a gyereknek ellentmond, szerintem meg másért, ezért magyarázom is, hogy a kisgyereket muszáj visszafogni, mert ki fog gurulni az autók elé, és hogy ne felejtsük el, Pimpi sem volt különb. De a hangja is csúnya, folytatja a kritizálást a gyerekem, na ezzel viszont már nem ellenkezem, a füleim szerint tipikus Gizi, a tenyeres-talpas menyecske, napi 1 doboz cigi biztosan eltűnik a tüdejében. Orálisan fixált. És akkor jön a végső következtetés: biztos nem is az anyukája a gyereknek a néni, mert az anyukák nem így néznek ki, ez a néni egy medve. 

Számok, amiket mostanában hallgatok.

Ezt azért, mert akkor sem fogadom el, hogy nem kaphatok meg mindent, amit akarok:

Ezt azért, mert az egyik legütősebb jelenet volt a Dr. House-ban, 7. évad 16. rész. Sajnos a jobb minőségű videót már leszedette az EMI. A történésnél egy fontosabb van, a zene és a szöveg: Peter Gabriel - My Body Is a Cage.

Ígérem, ez lesz az utolsó a House-ból. A hangminőség nem a legjobb, de a kép legalább nem 16 pixelből áll össze. Itt hallható az az akcentus is, ami miatt imádom Hugh Laurie-t, de Lisa Edelstein sem szégyenkezhet.

Akkor most a hangerőt fel, éljenek a szomszédok! Baby, life's what you make it... Talk Talk a kamaszkoromból.

A legjobb Little Wing (Jimi Hendrix) feldolgozás azóta, hogy Sting populáris verzióját megismertem. A legdurvább, hogy a thai csávó, kinek neve Jack Thammarat, nemcsak gitározni tud,és ezen apropóból 2009-ben meg is nyerte a Guitar Idolt, de kiénekli a magas hangokat is. Fairy tales, mint a magyar gazdaság.

Ezt a hangulatáért, meg aztán egy kedves baráti párosomnak ez volt az esküvői bevonulója.

Sokat hezitáltam, hogy melyik Coldplay szám jöjjön, aztán az energiabombára esett a választásom.

Ugrás vissza az időben, stílusban. Ez egy nagyon régről kedves darab. Fields of the Nephilim: The Watchman

Gondolkozom, mivel lehetne lezárni, hogy ne tengjen túl a gitár. Sorozattal kezdtem, akkor azzal is zárom, pontosabban annak a főcímével. Lehet nézni Suits-ot is, persze csak, ha nem vagyunk tul buzzzzy, buzzzy...

Az antiszociális tyúk valami csokikát hozott a többieknek. Egész jól titkolták, de egyik délután elszólta magát valamelyikük, így kiderült, hogy én kimaradtam a szórásból.

***

A mártír anya valamelyik nap mindent megjósolt előre, így délután javasolták neki a többiek a lottózást. Beszálltak a szelvény árába is, engem viszont gondosan nem kérdeztek, holott jelen voltam.

***

Átlagos kis csacsogás folyt munka közben, a többiek épp egy képzeletbeli közös céget alapítottak verbálisan. Mártíranyu mindenkit kifaggat, hogy mivel szeretne hozzájárulni a leendő profilhoz. Engem természetesen nem vonnak be a játékba.

***

Kérdi a fiam az egyik reggel, hogy én szeretek-e dolgozni járni. Mondtam, hogy nem. Szegénykéééém, válaszolta ő.

***

- Anyuci, szomorú vagy?

- Igen. Megbántottak a munkahelyen.

- Tudod, aki bánt, azzal nem foglalkozunk. Ne is szólj hozzájuk!

***

MÉG AZ ÖTÉVES GYEREKEMNEK IS TÖBB ESZE VAN...

A dilibogyóm háziorvosi kiíratásához szakorvosi javaslat kell. A pszichiátriai rendelés egyedül hétfőn tart 18 óráig, ami meg ütközik az ovis úszással. Tegnap viszont őszi szünet volt, a gyerek a mamáéknál, így ráértem. Próbáltam többször telefonálni is, hogy egyeztessek, ami a melóhelyről kicsit nehézkes, ugyanis ez pláne nem tartozik a többiekre, tehát minden alkalommal kiszaladgáltam az előtérbe.

Amikor a busz elkezdett araszolni, már tudtam, hogy baj lesz. 16-ig dolgozom, 17.15-re estem be a recepcióra, ahol közölték, máma már nem hasad tovább a pszichiátrián. Uralkodtam magamon, és ez volt a baj, mert szívem szerint olyan ordas hisztit csaptam volna, hogy soron kívül beengednek a dokihoz, elvégre diligyógyász... Nagy a betegforgalmuk, főleg az én dokimnak. Ezen pedig egy cseppet sem segít, hogy soha nem kezdődik időben a rendelés, minimum 2-3 órás késéssel esik be a főorvos. Persze, dolga van, nem a fenekét vakarta... Nekem is dolgom van, rám ez miért nem vonatkozik?

Ma sikerült telefonvégre kapnom a pszichiátriát, megkérdeztem, mégis meddig kellene odaérnem  a 18-ig tartó rendelésre, hogy emberszámba vegyenek. Megtudtam, hogy 16.30-ig, utána már cseszhetem. Remek, úgyis olyan keveset szoktam kéredzkedni az egyetem és az ovi miatt... 

Legszívesebben most hagynám abba az antidepresszáns szedését, van is még annyim, hogy szépen kifuttasam gyógyszert. Mr. Doe szerint nem a legjobb ötlet, mert a melóhelyi légkört nem fogom bírni.

Pedig annyira elegem van ebből a gyógyszer utáni kujtorgásból! Igaz, hogy évente egyszer kell csak eljutnom a pszichiátriára, ennyit meg is szervezek, de havonta a háziorvoshoz elmenni sem egyszerű, mivel a szomszéd kerületben praktizál, és a gyerekkel egy élmény ovi után odabuszozni átszállással, mászkálással, az meg pláne szuper, ha a rendelő ajtaja zárva van, mert helyettesítenek, csak nem a dokim rendelési idejében.

Ezt megelőzendő vezettem be azt a szokást, hogy odatelefonálok az asszisztensnek, aki soha nem mutatkozik be, csak egy elhaló tessékkel veszi fel a telefont, mert a hócipője tele van a folyton csörgő telefonnal, és én megértem, bár én ugyanezt, hasonlóan alacsony fizetésért nem teszem az ügyfelekkel, pedig kaptam én már azt segítségért betelefonáló háziorvostól, hogy milyen hozzá nem értő vagyok, holott ő volt a hülye, mert ő a java környezethez nem ért, de azért belepofázik, én ezt soha nem tenném meg mondjuk egy vizitálás alkalmával, de vannak emberek és helyzetek ahol mindenki úgy érzi, neki lehet. Szóval telefonálok az asszisztensnek és a következő délutáni rendelésükre meg elmegyünk a gyerekkel a receptért.

Tudom, ez legyen a legnagyobb gondom, de a sok kicsi sokra megy ám... 

Az intenzív foglalkozás szépen hozza gyümölcsét, a ceruza Pimpi kezében egyre szebben áll, és határozottak a vonalai, már van benne kraft. Kedvence a képkeret készítése sormintával. És az óvónő is megdicsérte, hogy megy hozzá feladatot kérni, ami olyan összekacsintós dolog, mert az iskolaérettség kiskátéjában is benne van a feladattudat, és akkor most már ezt is elkezdhetjük kipipálni.

Már kezdtünk hátradőlni, hogy akkor talán leszállnak rólunk, de nem, ma délután odajön hozzám az óvónő, hogy okosodik a gyerek, de sajnos erősödni kell még testileg is, és valószínű, hogy 1 évet maradni fog még oviban. Mondtam, hogy ne már, ő válaszolta, hogy de. Magamban meg arra gondoltam, hogy most az én malmomra hajtja a közoktatási törvény a vizet, söpörni fogják kifelé a gyerekeket az oviból, kell a hely a hároméveseknek. Nem, nem hagyom magam, nem hagyom, hogy elvegyenek 1 évet a fiam életéből.

Megkezdődnek novemberben a felkészítők a leendő suliban, majd beszélek a tanító nénikkel is, kikérem a véleményüket. Most voltak a gyerekek egy sportdélutánon is az iskolában, és a fiam olyan büszkén hozta hazáig a kezében az ajándékukat, hogy mindenki láthassa, ő az iskolában volt, és jövőre majd oda fog járni. Ezek után biztos nem lenne neki csalódás egy újabb év a dedóban.

Mellesleg az iskolával, hogy ő már nemsokára nagyfiú lesz, remekül lehet motiválni.

Rengeteget változott. A barátnőjével nem ölik egymást a játszón, hanem közösen szerepjátékoznak, hintaversenyeznek, falevelet és ágakat gyűjtenek. A hasán ott van hosszában a linea alba, már nem az a kis hordó pocak. Amikor ránézek a fényképére, amit most csináltak az oviban, nem egy baba, hanem egy kicsi fiatalúr néz vissza. (És nagyon durva, hogy mintha én néznék félre a fotón, mintha egy 30 évvel ezelőtti kislány fotója lenne, csak fiúsra nyírt hajjal, ingben, mellényben, nem pörgős szoknyában és nem kékek, hanem barnák a szemei. Az apja teste, de az anyja tekintete. A genetika csodás.)

És kaját rendel tőlem a fiam, lencsefőzeléket, krumplifőzeléket, és az anyósom szintjére emelkedtem, mert anya, ez isteni finom! És eddig csak a mama főzött neki finomakat, de most már én is. 

Nem adom fel, hiszen én vagyok az anyja.

Nagycsoportos a gyerek, ezért meg is kezdődik az intézményi szintű agysorvasztás, hogy akkor most iskolaérett-e vagy sem. Már 5 évesen ezen megy az erőlködés. De anyukák, nem kell komolyan venni, viszont, ha nem veszed komolyan, akkor meg a gyereked sorsa bánja.

Szóval volt fogadóóra, előre beosztott időponttal, mehettem be délután háromra, a munkahelyemen meg oldjam meg. Felfoghatatlan számomra, hogy a 6-ig nyitvatartó óvoda miért nem fogad fél 5 után.

Odaérek, és mindjárt azzal nyitnak, hogy az óvónők nem érnek rá, mert hihihi, hahaha, uszodai nap van, nekik menni kell a gyerekekkel, de sebaj, mert igazából a fejlesztőpedagógussal kell tárgyalnom az iskolaérettségről.

A jó napot kívánok, anyuka és a foglaljon helyet, de nekem csak ilyen ovis székeim vannak után rögtön a lényegre tért: Pimpi még nem elég érett. Láthatja az anyuka is, ő még olyan babás. Nem javasolja a 2013-as iskolakezdést. Mert pici. Mert nem jó az egyensúlya. Mert rendezetlen a mozgása. Mert keresztdominanciája van.

Persze, látok dolgokat, de 1 éve fejlesztik az oviban, úsznak, népitáncolnak, külön tornára is beírattuk (az is az oviban van, nem este futkosunk még amiatt is). Ennyi baj lenne egy átlagos kölökkel? Ez most derült ki? Eddig nem kellett volna szólni? És nem hiszem, hogy 1 év múlva a termete sokat változna, ő mindig is a tornasor utolsója lesz, mert a percentiles táblázatban a 3-10%-os sávban mozog. Az iskolatáskát majd mi visszük, egyébként is iskolaotthonos suliba kívánjuk íratni, nem kell málházni. De hadd kérdezzem meg, az értelmi képességeivel mi a helyzet?

Hát ami az MSSST-n volt. És akkor végre megtudhatom a júniusi MSSST értékelését, elvégre szeptember van, és nagyon fontos volt aláírnom a beleegyezést, hogy elvégezhessék a felmérést, de a kiértékelés már nehezebben jut el hozzám. És a szülői értekezleten sem sikerül nevelővel  beszélnem, mert mindig van fontosabb feladat is.

Jó, akkor most beszéljük meg az értékelést! Értelmileg rendben, testséma rendben, memória rendben. A ceruzával nagyon erőtlenül rajzol. Ez is mutatja, hogy gyenge.

Aha, szóval nem értelmi képességeiben gátolt, hanem a mozgásával van probléma, és 2,5 éves kora óta jár közösségbe, évente viszem státuszra... De még van 6 hónapunk, sőt a suliig 1 évünk: tudjuk, mit kell fejleszteni, akkor tegyük!

Eztán következett sok-sok mondat arról, hogy én a fiam féléves korától rimánkodom minden fórumon, hogy valami nincs rendben, és mindig letorkolltak. Aztán a gyógypedagógus a képembe vágja, hogy szerinte az IU retardáltság (magyarul, méhen belüli visszamaradottság – hiszen Pimpi a 36. héttől nem fejlődött, csak vegetált a szülésig) miatt kellett volna Dévény-torna.

De nem gond, örül, hogy együttműködőek vagyunk és decemberben visszatérünk a témára.

Vettünk otthonra trambulint, aztán az ikeából olyan mennyezetre szerelhető hintaszéket, ami egy cseppre hasonlít. Kapott gyereknek való forgószéket is, és most ugrál, hintázik, pörög. És még intenzívebben próbálunk vele foglalkozni.

Hogy ez mennyire fáj nekem, azok mellett, hogy a munkahelyemre hányni járok? Nagyon. Befele sírok. Igazságtalannak tartom, hogy más, aki le se szarja a kölkét, annak meg már rögvest másodikba is járhatna a gyereke. Mi meg vergődünk.

Igazságtalannak tartom azt is, hogy a 122-es ruhákat hordó gyerekeket hasonlítják a fiamhoz, hogy óvodásan kezdődő fogváltásról beszélnek… Én is elsős voltam, amikor potyogni kezdett a fogam, most akkor mi van?

Eszem ágában sem volt, hogy visszatartsam a gyereket, mert úgy látom, az óvoda már nem ad neki sok pluszt. Unja szegény, ráadásul az, hogy nem egyszerre csinálnak dolgokat, hanem 5-6 gyerek megy reggelente a kreatív sarokba, és csak az, akinek kedve van, elég ostoba dolog. Ha így teszik fel a kérdést, akkor a fiamnak inkább van kedve a játékhoz. 

A nemzeti köznevelési törvény 2013. január 01-jétől az iskolaérettség határát augusztus 31-re tolta ki, nyári születésű gyereke szülei most bajban vannak. Igaz, ez a március 22-én született gyerekemet sehol nem érinti. Az viszont igen, hogy az iskolaérettséget vagy az óvoda vezetője, vagy az óvodavezető/iskolavezető/szülő kérésére lefolytatott iskolaérettséget vizsgáló szakértői bizottság véleménye mondhatja ki. A szülő egymaga nem. A szülő csak a szakértői bizottság vizsgálatát kérheti.

Hát így állunk. Küzdelmes időszak elé nézek, a melóhelyi vérzivatarban próbálom az egyetemnek látszó intézményben írni a ZH-t, a beszámolót és kollokviumot sikerrel megugrani, a 3-4. félévekben, aztán a szakmai záróvizsgát teljesíteni. Februárban szeretném beadni az ELTE jogi karára a felvételi jelentkezésemet. De a legfontosabb az, hogy a fiunkat segítsük iskolaéretté tenni.

Feladatok:

• 10 másodperig tudjon 1 lábon állni, majd magabiztosan 1 lábon ugrálni hosszasan.
• Cipőfűzést megtanítani.
• És a ceruzával a vonalvezetést erősíteni.
• (Biciklizés)

Ha ezek meglesznek, nem kell azt éreznem, hogy ráerőltetem a gyerekre a sulit.

Egyszerűen képtelen vagyok azt a tényt elfogadni, hogy még egy évet szenvedjünk az oviban. Hogy fogja érinteni a fiamat, ha nem mehet a többiekkel? És ott a másik oldal, hogy az iskola még rémesebb, ott már kőkemény önállóság van, napi kudarchegyek, amiket tudni kell kezelni, és iszonyú fontos, hogy meg tudja fogalmazni az érzéseit, el tudja mondani, ha valami bántja…

Kisgyerek, kis gond...

Tudom, hogy nem kaphatok meg mindent, de én az a fajta vagyok, aki azért megpróbálja. És ez nem tetszik mindenkinek. Ezzel is tisztában vagyok, de ők a lúzerek, én meg vállalom a pofonokat, és elérem a céljaimat. De vannak ütések, amiket már én sem bírok sírás nélkül.

A múlt héten például nem mehettem volna suliba, mert diliház volt a helóhelyen, és a főnök azt mondta, pénteken nincs szabadság. Bele is törődtem volna, ha nem egy olyan előadásról maradtam volna távol, amiről orvosi igazolás ellenében lehet hiányozni. És mivel csütörtökön már 100 passziánsz leosztást szenvedtem végig a nagy munka címén délután 4-ig, elhatároztam, hogy nem hagyom magam, ha pénteken is ilyen nyugalom lesz, én 11-kor elkéredzkedem és lépek az állomásra. És így is lett, 10-kor bejött a főnökünk, meg is jegyezte, hogy valóban nyugalom van, semmi gond. A 3 kolléganő közül 1 mondta azt, hogy persze, semmi gond, majd ő tartja helyettem a frontot (nem volt mit tartani), 1 duzzogott, 1 pedig felháborodva megjegyezte, hogy ő is szabira akar menni. És? 4-en vagyunk, még ketten maradnak. Mit kell ezen vekengeni?

Történetesen nagyon rossz az órarendünk, szinte minden pénteken mennem kell. Úgy gondoltam, semmi gond, van elég szabadságom. És akkor ma a következő kis intermezzo zajlott le az irodában. 

- Most akkor te minden pénteken szabadságon leszel?

- Mivel órám van... De ezt már megbeszéltük...

- Ne is haragudj, ez nevetséges. A te állítólagos egyetemed. Ez csak egy tanfolyam, egy OKJ-s végzettséget adó tanfolyam, ez nem egyetem. Már mindenki ezen nevet, hogy mennyire erőlködsz, hogy egyetemre jársz, amikor ez nem is az.

- ... (itt nem tudtam hirtelen megszólalni, mert nem hittem a fülemnek.) Lehet szánalmasnak tartani, de akkor is órám van, és ha neked nem tetszik, akkor is egyetemi hallgató vagyok, de nem ezen van a lényeg, suliba kell mennem. Ha te még nem hallottál olyanról, hogy egyetemen van felsőfokú szakképzés, arról nem én tehetek.

- Nekem van felsőfokú végzettségem, és hidd el, ez nem az, amit te csinálsz, az nem egyetem.

- Már bocsánat. Egész nyáron azért nem voltam szabadságon, hogy csinálhassam a sulimat.

- Még szép.

- ???

- És az a cirkusz, amit a múlt héten is rendeztél, hogy neked menned kell az _egyetemre_. Amikor megmondta X. hogy nem lehet szabadságra menni, de te csak addig erőlködtél, hogy végül elmentél. Hogy gondolod ezt? Más akkor már nem is lehet szabadságon pénteken? Másnak nem lehet elfoglaltsága? Nekem jövő héten mindenképp mennem kell pénteken.

- Nem cirkuszoltam, ez nem igaz, csak megjegyeztem, hogy nekem muszáj mennem. És nem volt munka, akkor hülye lettem volna maradni. A főnök elengedett. De amúgy jövő héten olyan órám van, amit kihagyhatok,,.

- Én leszek jövő héten, menjél csak - mondja a 3. kolléganő.

De én aztán mondhattam bármit, így inkább felviharzottam a főnökünkhöz, hogy megkérjem, azonnal rakasson át máshova. Mindegy ki mellé, milyen szemét munkára, csak innen el, mert nem bírom tovább az alázást.

Sajnos nincs most üres hely másutt, így marad a gyomorgörcs, az álláshirdetések böngészése, és a megalázkodás... 2 hónapja megy az, hogy reggel beérek, köszönök, egész nap nem szólok senkihez az irodában, csak ha kérdeznek, vagy ha a munka miatt muszáj, egyébként mindent megtartok magamnak. Bocs, hogy élek. De nem nyugszanak, amíg nem csinálnak ki.

Ezért aztán direkt csinálom, hogy amikor nincs munkám, akkor játszom, meg tanulok, meg sorozatot nézek és netezek a mobilon, mert nekem van mobilnetem is, bezzeg a nagytudású, nekem van felsőfokúm, de csak egy szaros ügyfélszolgálatosságig vittem, és 50 is elmúltam, ezért nem ugrálhatok, mert egyedül élek, devizahitelem van az új kéróra, így az elbaszott életemet másokon verem le asszonyságnak havi 1000 Ft már nem jut ilyen úri huncutságra. 

Soha ennyi irigy, megkeseredett, rosszindulatú emberrel nem találkoztam, mint ennél a cégnél! Gyűlölök bemenni, alig várom, hogy 4 óra legyen és rohanhassak a gyerekért. És amikor az ember ezt érzi, akkor tovább kell lépni. Pedig a munkámat szeretem, szeretek az ügyfelekkel foglalkozni, a nehéz esetekből próbálok tanulni, de a közeg sajnos kibírhatatlan.

Azért 19 évnyi munka után megtapasztalni, hogy mobbing áldozata vagyok, szar érzés. Ahogy elolvastam a vonatkozó passzust, némi reményt is nyújtott, hogy van szakirodalma. Egy kis összefoglaló a munkahelyi konfliktusok kezeléséről.

Egy ideje már karba tett kézzel alszom éjjel, mert az összes vizsgám sikerült, 4,5 a félévi átlagom, mindent elsőre teljesítettem, sokat dolgoztam, a családom meg asszisztált. Pimpernel segített, amíg én a közjogtant memorizáltam, addig ő a kriminológia tankönyvemben jelölte ki szövegkiemelővel a fontos részeket, meg ide-oda leírta a bekarikázott 12-t, mert ezt már tudja magától, és látta, hogy az anyja is így jelölte a tételeket. Egymás mellett feküdtünk hason, és dolgoztunk. 

Ő most már a mamáéknál van, nyaral, örökre ott marad,közölte és a kérdésre, hogy akkor most velünk mi lesz, azt felelte, hogy akkor mi most már rendes emberek leszünk, nem anyuci és apuci. :) Bár úgy gondolom, hogy az új legóval haza tudjuk majd csalni.

Egyébként jól vagyunk, csak estére már nem sok kedvem van géphez ülni, mert egész nap ezt teszem a melóhelyen. Plusz esténként apuval is traccsolnom kellok, az 40 perc minimum, utána már se időm, se energiám... Hiába, látszik, hogy most kicsit máshogy telnek a napjaim. Nem is ígérek semmit, hogy majd jövök vicces szösszenetekkel, meg magvas gondolatokkal, mert a metrón még ha van is lendületem, este 9-re már elszáll.

Megnyugtatásul közlöm, hogy mindenki él és virul. Szörnyen szégyenlem, hogy ennyire eltűntem. A munkám olyan szinten megsokszorozódott, hogy régebben 3 nap alatt hoztam össze annyi ügyet, mint most 1 nap alatt. Ha minden igaz, egy március végi programfrissítés valamennyit csökkent a munkámon, de azért annyira nem örülhetek, mert ötödik sebességbe kapcsolatak az ügyfélszolgás projektünkkel, és engem ez eddig elkerült, de attól tartok, a többiekkel nem mentek sokra és most én kerültem célkeresztbe. Gondolom, az hogy mindent időre és elvárásoknak megfelelően leadok, ötletelek, nem cirkuszolok, szolgai alázattal teszem a dolgom oda fog vezetni, hogy egyre több témában számítanak rám. Egyébként ez is érdekes, már nagyon várom, hogy a végén az utolsó kis mozaikot is beillesszük a helyére és megcsodálhassuk a munkánkat. Az elmúlt hetekben többször is kaptam azt ügyféltől, hogy ők még hivataltól ilyen törődést és figyelmet sosem kaptak, nem ehhez vannak szokva... (ha ezt a főigh. hallaná!)

Az egyetemen 2 hetente van valamilyen vizsgám, a kevéske szabadidőmben tanulok. Épp ma kaptam meg a jó hírt, hogy etikából a tananyag első 4 fejezetére megvan a felmentésem, mert sikerült a zh-m. Hány ember tartott miatta hülyének, hogy készültem rá, hányan voltak vele úgy, hogy minek most vizsgázni, ha a egyben is le lehet tenni. Nade, nem mindegy, hogy nekem már csak 3 fejezetből és nem 7-ből kell beszámolót írnom!

Közben meg az én kis mukim 5 éves lett. A futóbicajjal már simán megtartja az egyensúlyát, ha nem lenne nehéz a rendes bicajon taposni a pedált, akkor már az is menne neki. Egyre jobban uralja az érzelmeit, a nőket az ujja köré csavarja, mert bár senkitől se tanulta az udvarlást, de ő mindig, mindenkit megdicsér. A szép pulcsiját, fülbevalóját, a körmét, a nyakláncát. Ő a szeretet nagykövete. És olyan okos, úgy fénylik az agya, hogy a paksi atomerőművet is kiválthatná. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy akaratosságában meg az Orbán Viktor bácsira hasonlít, tehát azt is mondhatnám, hogy ezekkel az adottságokkal akár még miniszterelnökségig is viheti!) És a Szamosban rendelt tejszínes csokitorta olyan volt, mintha egy darab mennyországot vettünk volna a szánkba. (Aztán másnap reggel húztam Miskolcra, mert vizsgáztam.)

Álcázott nőnapi ajándékként meg meglepettem magam egy Sony Ericsson Xperia Minivel, amit lassan csúcsra járatok, az életemet azon élem. Az emberrel ingyen üzenünk és telefonálunk egymásnak, van közös naptárunk, tök jól tudom szervezni az életem, nem kell minden vackot kinyomtatnom, mert csak megnézem az emailemet a telefonomon. Amikor rohanok az egyetemről a vonathoz, akkor csak ránézek az Elvirára, és megnyugszom, hogy az IC már megint késik, tehát nem fogom lekésni, mert ugye Miskolcon meg jól elcseszték a számomra pont jó közlekedést, így aztán nagyjából sehova se érek oda időben.

Oké, akkor most megyek, mert még telefonálnom kell apunak, és a gyerek is aludna már.

Még egyszer köszönöm az aggódást. Tényleg kevés az időm - bár akkor az okostelefont használhatnám 3 soros posztolásra is. :)

 És mégis leesett a hó. Pedig úgy voltam vele, hogy kizárt, -17 fokban maximum a jégcsapok potyoghattak volna, aztán ma reggel már hallgattam a rádióban, hogy apuéknál a főút éppen nem járható. Hogy ez miért izgalmas? Hát mert én mostanra időzítettem a fodrászkodásomat. Nekem ez jár, én erre bő félévet vártam, én ezért egy 4,5-es átlaggal zárt félévvel áldoztam, fejemen gyűlik az ősz, tűnik a fény, és már össze kell csatolnom a hajam, mert nem áll sehogy. Rimánkodott apám, az uram, a kollégáim, hogy ne menjek, mert a hó fogságába fogok esni. De én képtelen vagyok ennyire kétségbe esni és vészmadárként tekinteni a hétvégére. A vonatok még járnak, max. majd leszakad a felső vezeték, vagy a hótorlasz miatt járhatatlanná válik ez vagy az, de vasárnapig csak kikaparják az Alföldet a hótakaró alól. Remélem legalábbis. Egyébként meg nem Alaszkában vagy a tajgán vagyunk, ahol akkora hatalmas távolságok vannak A és B pont közt, mint itt az egész ország, szóval higgadjunk le. Van nálam öngyújtó, bicska, plusz pulcsi, enni- és innivaló, a notebook aksiját kímélem, mert inkább Mauks Ilona visszaemlékezéseit olvasom.

Egyébként a család egészen jól van, a hányás-fosás learatta babérjait és áldozatait, egyedül engem kímélt meg. A vizsgáknak vége, a fent olvasható eredménnyel zártam. Most azon imádkozom, hogy sikerüljön mentességet szereznem a szakmai gyakorlat alól – közigazgatási állásom folytán jogosult volnék rá, de ki tudja, hogy az egyetem fura ura elfogadja-e a papírokat.

A munka sok és érdekes, viszont nem csökken, hanem nő, mi meg ugye egy fővel kevesebben vagyunk, de sebaj. Most, amikor felszabadultam a vizsgadrukk alól, 100%-ban átadhatom magam a csinovnyikságnak, nem azon kell magamban izgulni, hogy honnan lopjam össze a szabad perceket, hogy bevéssem az agytekervényeimbe, hogy milyen is az a szillogizmus, és a lineáris meg a dialektikus argumentáció. Arról nem beszélve, hogy Sartre mit mondott arról, hogy „az ember bármit választhat, csak azt nem választhatja, hogy nem választ” - szociológián ilyen stílben folytak az előadások, én órák végére már párás tekintettel néztem Pankucsi tanárnőre, és annyi biztos, váljék bármi is belőlem, de kevesebb lennék, ha ez az élmény kimarad. Igazából még a vizsgáján is mosollyal a képünkön küzdöttünk, mert árad belőle a jóság.

Közben előkerült a kalauz, leesett újabb 10 centi hó és felhívták a figyelmemet, hogy a visszaút előtt érdeklődjek a járatok indulásáról, mert a „zord időjárás” miatt ritkítottak. Még mindig nem csüggedek, lesz aki helyettem szétizgulja magát. Aput úgyse fogom tudni megnyugtatni, de sebaj. Ja és azzal próbáltak egyesek zsarolni, hogy mi lesz a kisfiammal. Nem értem a felvetést, az apja otthon vigyáz rá. A fiam nem gondol velem, ő boldogan fog szánkózni, már ha Pestre is jut némi hó.

És közben 39 is lettem. Az apukám pont nálunk volt gyerekcsőszködni a kivizsgálása után, kaptam virágot, somlói tortát, az unokáját is betanította, hogyan köszöntse meg az anyját.

Hát lehet-e ennél többet, jobbat kérni?