Kárpótlási programra váltottunk, mert 9 egymást követő hétvégén voltam távol a családtól a suli miatt, plusz az örökös vizsgákra készülés, a gyereknek nem sok maradt az anyjából. Oké, ovi után kimegyünk a játszóra szinte mindig, de ez kevés. Kalandokra van szükség, és nekünk ez eddig amúgy is szűken volt szabva.

A hónapot az óhegyi halmajálissal (nekem egy kis Makám koncert jutott jutalmul) kezdtük a hónapot. A következő héten állatkertbe mentünk, meg utána még a Városligetben is játszózhatott az élő perpetuum mobile.

Pünkösd vasárnapra a gyermekvasút lett tervbe véve, meg egy kis túrázás is, mivel a gyerek már régóta sziklák és magas kilátók után vágyakozik.

Fogaskerekűvel mentünk fel a Széchenyi-hegyre, ott családi napijegyet váltottunk, hogy korlátlanul utazhassunk a kisvasúton, mert úgy terveztem, hogy többször is megszakítjuk majd a vonatozást. A János-hegynél leszálltunk és a lépcsőkön felkaptattunk a hegytetőre. Gyerek azonnal kipróbálta a játszóteret, aztán ettünk egy kevés almát, majd nem a szerpentinen, hanem a turistaúton (kő- és falépcsőkön) közelítettük meg az első kilátót, az Erzsébetet. Az utód imádta, nagyjából futva közlekedett fönek, hiába, a csont nem fárad, mi meg az apjával liheghettünk utána. Kis uzsonnázás, pihegés és lementünk a libegővel Zugligetre. Izgultam, hogy nem fog-e félni Pimpernel, ahogy a lábunk majd eltávolodik a talajtól, de a kezdeti kézszorongatás után már lazán nézelődött, és az isten összes pénzét itt verte volna el oda-vissza libegőzve.

A visszaúthoz viszont már más járművet választottunk, köszönhetően annak, hogy sehol sem lehetett bankkártyával fizetni. A kisvasútnál már 3500 Ft kp-t elvertünk, a libegő pláne drága, mi meg nagy naívan eljöttünk otthonról 9 ezer Ft-tal... Valaha dolgoztam a zugligeti részen, így emlékeztem, hogy "erre valahol át lehet vágni a Budakeszi útra". Még jó, hogy azért nagyon nem tévedtem el, de szerintem nem jó helyen fordultam be, így jó kis gyalogtúrát rittyentetten a családnak. Kizárt, hogy anno ennyit gyaloglásztam volna az akkoron még 158-asnak hívott buszhoz, ha a 22-es az orrom előtt ment el... Azért a 22-es buszt most pont elcsíptük a Szépjuhászné felé, aztán átszálltunk a kisvasútra. Sikerült helyet szerezni a rácsos oldalú nyitott vagonban, Pimpi szája ekkor már fülig ért. Lecsorogtunk Hűvösvölgybe, hogy átmenjünk az alagúton is, majd vissza a következő szerelvénnyel a Szépjuhásznéhoz. A vitt kaja fogytán volt, a büfében finom tárkonyos csirke ragulevest mértek, a fiúcska meg palacsintát kapott, plusz 500 Ft-ért 15 percre (volt az 25 is, de ki számolta) befizettük az ugrálóvárba is.

Most következett a gyalogtúra rész, és már a térképet is elővettük, mert bár régen erre bringáztunk, de az Utolsó szavak című könyvbe nem szerettünk volna bekerülni. Először a kis-hárs-hegyi kilátóhoz mentünk, aminek már az a neve, hogy Makovecz-kilátó. Hiába, no... 2004-ben vetett bennünket erre a sors. A kilátóból megnézhettük, hogy merre volt az Erzsébet-kilátó, és hogy tényleg milyen magas, Aztán riadtan konstatáltam, hogy a következő úticél, a Kaán Károly-kilátó milyen átok messzire lévőnek tűnik ott a következő hegyen, és milyen rohadt magasan is van, így egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy a fiam fogja-e még bírni, de kár volt aggódnom. A sárga jelzést követtük, és hihetetlen gyorsan átértünk. Megnéztük a Bátori-barlang bejáratát, átmentünk a kis hídon, aztán már csak pár kanyar és megérkeztünk.

A körtúrát a sárga jelzésen fejeztük be, vissza a Szépjuhásznéhoz, ahová pont akkor érkezett az utolsó előtti vonat. Mondjuk Pimpi még nem akart hazamenni, de már fél 6 körül járt, és az a helyzet, hogy hazafelé a buszon el is szundított.

Kellemesen elfáradva, élményekkel tele (meg 1 kiló tobozzal, fenyőkéreggel és szép kövekkel megpakolva) értünk haza. Ha Pimpin múlna, ő minden nap menne vasutazni. Én meg boldog vagyok, hogy sikerült egy ilyen komplex családi napot rendezni.

Most hétvégén a Pilist vesszük célba, ha az időjárás kegyes lesz hozzánk, akkor a Rám-szakadékig meg se állunk. Kölyök már edz! Ha nagyon nem megy, marad B tervnek a Lukács-árok, de azért bízom benne, hogy már elég nagyfiú ehhez is.