Amikor túl voltam a záróvizsgán, jutalmul elmentünk a Börzsönybe, és megmásztuk a Csóványost. Ez már egy régi vágyam volt, igaz, most nem bicajjal mentünk, hanem gyalog, de tekintve, hogy mekkora súlyfelesleget cipelek, ez így pont jó volt, a bicajon pláne meghaltam volna.

Kiindulási pontnak Kismarost vettük, onnan erdei vasúttal mentünk Királyrétre. Leszállva a vonatról jobbra kell indulni az aszfalton, amiről kb. 3 ház után le is kanyarodunk, és a kék négyzeten folytatjuk az utat. A horgásztó mellett egy erdei ösvényen baktatunk föl és a Bajdázói-tónál bukkanunk ki. Utána jön a Petőfi-forrás, pár száz méterig még fák közt megyünk, aztán egy szélesebb úton jön a caplatás föl, kb. 1,8 km-en át a Suta-berki-nyiladék sunyi emelkedőin, ahol is nagyjából 9 szintvonalat metszünk derékszögben (az 180 m föl), és persze ez a végére kezd izmossá válni. Süt a nap, olvad a zsír, és hopp, egy szarvasbogár, meg egy jaj de szép virág, aztán már jön is az elágazás, figyelni, hogy jobbra át a susnyáson, mert mi maradunk a kék négyzeten továbbra is. Itt elhagyja szánkat egy szolid káromkodás, hogy minek vergődtünk föl a tetőre, ha most meg ezen a rohadt meredeken le kell ereszkedni, és különben is, nekünk gyerekünk van, meg bankbetétünk, mi lesz, ha lezuhanunk. De nem teszünk ilyet, mert óvatoskodunk. Ha ügyesek voltunk, akkor a Régi vasút nevű erdészeti műútba torkollik az ösvény, balra majd egy kulcsosház is lesz. Esetleg töltsünk kulacsot, mert a Csóványoson a pusztaságon kívül más nem fogad.

Hosszú út áll még előttünk, haladni kell, tessék csak tovább keresni a kék négyzetet, a kanyar után balra vezet a csapás, és bizony ahogy megyünk, és meglátjuk, hogy hova megy föl, akkor egy kissé az őrületbe hajló metsző kacajt is megereszthetünk, hogy utána négykézláb felkapaszkodjunk. Ezt követően már nem kell négykézlább menni, de szopóág. Én konkrétan az oxigénsátrat és a defibrillátort követeltem, árnyékban volt 38 fok, a testemet 1 centi vastag verejték fedte, és itt követtük el a túra legnagyobb baklövését: csak vizet ittunk. Hehe, nem bort, sört vagy pálinkát felejtettünk el magunkkal cipelni, hanem az izotóniás italt. A Hárs-rétre vezető 2 km sajnos ilyen konok, de a kilátás szép, meg van sok rönk, kő, ahol leülhetünk a szívritmusunkat rendezni és találkozhatunk siklóval is. Persze akikkel aznap összefutottunk (emberrel, nem kígyóval), mind gazellaként szökelltek tova, és meg se kottyant nekik a meleg és a meredek. Szóval a rét után jön a Foltán-kereszt, útjelzők is mutatják, hogy mennyi van még a Csóványosig hátra. Sajnos nem fotóztam, mert nem voltam olyan állapotban, de azzal kecsegtetett az írás, hogy 45 perc. Mivel én minden emelkedő után megálltam a Három-hárson, hogy az oxigenizációmat helyreállítsam, így lett az 1 óra is, de a lényeg, fölértünk. Speciel ezen a szakaszon már folyamatosan dörgött az ég, és gyűltek a szürke fellegek.

Alig tettük le a fenekünket a kőre, és értünk a sajtos rúd végére, az eső is megérkezett, meg a villámlás is, szóval idilli lett az állapot. Kimászod a beled, és elkap a nyári vihar a hegytetőn. Csodás, némi halálfélelem, mert anyám is mindig arra "bíztatott", hogy viharban a fa alá, vagy a kilátó vas létrája alá állni - ahogy a királynőt megölni - nem kell féljetek. Esőkabát föl, 15 perc után lefelé vettük az irányt, mert az eső nem akart csendesedni, és minél jobban eláztatja a talajt, annál szemetebb lesz a lefelé menet. A kék-piros együttesen indultunk neki, a terv az volt, hogy Égés-tetőnél átváltunk a piros körre, de az esőben ezt valahogy elvesztettük, és talán a Rakodónál voltak is útjelzők, aztán az amerre mutatta a Királyrétet, mi arra mentünk. A fotelból utólag eldönteni nehéz, hogy így jártunk-e jobban, vagy azzal a sok-sok plusz kilométerrel, amit így muszáj volt bevállalni, és a végén lekéstük az utolsó kisvasutat.

De ne szaladjunk ennyire előre. Szóval rohadt csúszós volt, bizony féltem, hogy a nyakam szegem, vagy lábam töröm, és akkor hogyan jutunk le... Aztán a sok-sok lefelé után már megint egy meredek fölfele jött. Itt még nem tudtuk, hogy elcsesztük a vonalvezetést. Nekem már kezdett a vádlimba beállni a görcs, szenvedtem, mint a kutya, és ha nem hajtott volna a tatár, akkor többször is megálltam volna a fura sziklákat megszemlélni, de hát nem lehetett. Oké, az nagyon felemelő látvány volt, ahogy haladtunk a gerincen és láttuk a távoli hegyekről felszálló párát.  De amikor már a vér ízét éreztem a torkomban, mert annyira erőlködtem a kapaszkodásban, elémtárult egy terméskő fal. És akkor azt találtam mondani, hogy bazd meg, ez Nagy-Hideg-hegy. Hogy érthető legyen a lelkiállapotom, előző este, amikor tisztáztuk az útvonalat, pont abban egyeztünk meg Mr. Doe-val, hogy azt a turistaházat kihagyjuk, mert túl hosszú lesz az út... Erre tessék.

Persze minden rosszban van jó: vettünk vizet, aztán úgy döntöttünk, hogy innen már nem bízzuk a véletlenre a dolgokat, még egy eltévedés nem kéne, így a síbusz útját követtük. Valamikor bringával azon jöttünk föl, jó hosszú, de nem életveszélyes. Haha. Hosszú. Az. Kibebaszott hosszú. És akkor már nem is emlékszem, hogy elhagytuk-e a Magas-taxi turistaházat, vagy sem, de meg kellett állnom, mert valami apró kavics szúrta a lábam. Kiderült, hogy az a kavics biza egy 5 centis vízólyag, ami ki is fakadt. Na az izotóniás ital hiánya, a melegben csak tiszta vízzel hidratálás okozta elektrolithiány okozta a lábam bedagadását, és a vizesedést. (Meg az izomgörcsöt). Azért ragtapasz volt nálam, elláttam a hólyagot, de ettől kezdve elkezdtem sántítani. Így már ott is terheltem az ízületeket, ahol addig nem, ennek meg a 3 napos bokafájás lett az ára. Nem tett jót a lelkemnek. Adott egy marha drága túracipő, és olyan helyeken van vízhólyagom, ahol sose...

Az utolsó 4 kilométer már csak a mentünk, mentünk, mentünkről szólt... Meg a ha még egy turistajelzést meglátok egy fán, visítok. És már kínunkban rögögtünk, és annyira, hogy a könnyünk csorgott. Aztán megláttuk Királyrét házait. Kerestünk egy fogadót, ahol nem volt épp esküvő (a turistaházból elhajtottak, mert out of order, és annyi emberség nem volt senkiben, hogy azt mondja, büdös pesti bunkók, ha már így megszopattátok magatokat, maradhattok a fedél alatt.) Nekünk tényleg csak a fedél kellett, hogy a szúnyogok ne egyenek meg, de kezdett úgy alakulni, hogy csillagok alatti héderelés lesz a túra vége. Öngyújtó is volt nálam, szóval megoldottuk volna, de szerencsére csak került szállás.

Mitöbb, kaptunk vacsorát, aztán letusoltunk, megszemléltem az összes vízhólyagomat, majd nem mertem megműteni egyiket se, hanem bedőltünk az ágyba, és reggelig forgolódtunk, mert annyira fáradtak voltunk, hogy nem tudtunk elaludni. Igazából a forgolódás is fájt. Mint akit összevertek. Reggel aztán belakmároztunk, majd hazamentünk.

25 km volt a túra, ami nem sok, csak a meleg és a hólyagok... Természetesen még egyszer megcsináljuk, csak már okosabban, felkészültebben, és igyekszünk megtalálni a rövidítést a kék körön az Égés-tető környékén (ami a térképen elnézve baromi meredek, nem biztos, hogy szerettem volna ott a viharban csúszkálni).

Amíg viszont az okosságunk és felkészültségünk előteremtődik, foglaltunk abban a remek kis fogadóban szállást 3 főre, aztán elvisszük Pimpernelt is. Lesz neki vasutazás, patakban kövek pakolászása, hajtányozás, erdei játszótér, a tó körül nyüzsgés, esetleg egy kis szalonnasütés. Ha ugye nem tévedünk el, akkor nem találjuk azt a jó helyet. Mondom én, hogy minden rosszban van jó is. Nyugi, a gyerekkel nem megyünk még a Csóványosra. (De csak azért, mert lehagyna. :)

Ez a kis napfényes dal a végére pont passzol (Kosheen - All In My Head): http://youtu.be/WvPncUtOdf8