Élünk, virulunk, még 2 vizsgám hátra van, ezért a távirati stílus marad. Pimpi végre felvehette az influenza elleni oltást, aztán vigaszdíjnak egy akkora legót választott, mintha a fájdalma az érzéstelenítés nélküli műtéttel lett volna egyenértékű.
És akkor egy kis néznivaló. Klikk.
Gyerkőcnek sanszos a tüdőgyulladása, kapott antibiotikumot, pénteken kell vele visszamenni kontrollra, hogy javul-e. Most apu van vele otthon, este megy Mr. Doe is haza. Felhívtam a figyelmüket, hogy az AB hatására széteső bacik fognak egy kis állapotromlást, esetleg lázkiugrást okozni, de aztán holnapra javulnia kell már a közérzetének - kell, kell, kell!
Állam- és jogtörténetből jelest kaptam (kedvenc tárgy, kedvenc előadó és remek vizsgaélmény), tulajdonképp bármit húzhattam volna, mert rendesen felkészültem, de azért kifejezetten szerencsés kézzel választottam a tételek közül. Így az angol jogrendszerről és az 1848 utáni magyar büntetőjogi eljárásrendszerről kellett beszélnem.
Az miért van, hogy amióta elkezdődött a vizsgaidőszak, a családban valaki folyton beteg... csak a tél miatt, vagy ez vár ránk a májusi vizsgákkor is? És ha már kiszámíthatóság: a holnapi vizsga utánra nekem is megint be kell lázasodnom, meg taknyosodás, mert ez meg az én személyes felkészülési menetrendem. (Bár nálam a stressz és a reflux rendesen rásegít.)
És most fókuszáljunk az igazságügyi 7 tételre. Legfelsőbb Bíróság, így 3 nappal az átszervezése (pardon, átnevezése) előtt, meg OIT és társai...
Megkésve kívánok kellemes ünnepeket. Jelenleg a hotelben ülök, épp elfogyasztottam az életmentő vacsorámat, amit a recepciós zsemléből, minivajból, dzsemből és mézből rittyentett nekem, mert a Keletiben nem volt időm pénzt felvenni, hogy vásároljak valamit. Kedden és szerdán újabb vizsgák, Pimpi lázas, köhög, egy kicsit nehezen tudok az állam- és jogtörténetre összpontosítani.
Karácsony előtt 3 nappal felmentették a kolléganőnket, majd egy ízléstelen húzással hármónkat megjutalmaztak. Ennyit a gazdasági megszorításokró. Bár annyira nem borzolja a kedélyállapotomat, hogy visszadobjam a főigazgatótól próbaidő alatt kapott tetemes pénzösszeget - még a maszek világban sem kaptam ennyit, így aztán az egyik szemem sír, a másik meg nevet.
Na, pihenő vége, irány a tanulás.
Kicsit elszomorodtam, mert életemben nem tanultam olyan keményen, hogy aztán kettest kapjak... Ugyanakkor örülök is, mert ezzel 11-ből 5 vizsga teljesítve, már "csak" 6 van hátra. És ez a kettes most az EU-s ismeretekből várható volt, az első pillanattól kezdve mély gyűlölettel néztem a tárgyra, egyszerűen ilyen utálatos, tömény és hasztalan valamit ritkán tanul az ember. És még puskázni se lehetett! Szörnyű. Bezzeg közgazdaságtanból, amit szintén nagyon nem csíptem, vért izzadtam értük, viszont tök szuper ZH-kat írtam és ötös lett a félévem. Azt csodaként éltem meg, ezt az EU-s rémséget meg azért is élem meg ilyen rosszul, mert mi lesz velem, ha legközelebb a sok tanulás ellenére nem lesz szerencsém, és nem tudom összehozni az 51%-ot. Mert tegyük hozzá, hogy szerencsés kérdéseim voltak, mi van akkor, ha olyat kapok, amit nem tudok ilyen "jól".
Gyermek a skarlátból felépült, járt 1 egész hetet az oviba, akkor jött az apjának a tüdőgyulladás, meg én is belázasodtam 2 nap erejéig. Utána ismét 1 hét GYÁP jött, mert Pimpinek kötőhártya-gyulladása lett. Kemény vizsgák előtt lassan kötelező a GYÁP, az isten se mossa le rólam, hogy direkt csinálom, mert úgy gondolom, hogy így könnyebb a felkészülés. (Nem könnyebb, mert a gyerek nem igazán foglalkozik azzal betegen, hogy engem meghúznak-e, neki mese kell, simogatás, vigasztalás, és építsünk legóból boltot -és megyek, csinálom, aztán bízom benne, hogy fentről is kapok egy kis segítséget.)
Tegnap volt a melóhelyen a karácsonyi/évzáró ebéd, amire a gyerekemmel voltam hivatalos, mert nem tudtam kire hagyni a betegség miatt, de szerették volna, ha mennék, hogy ne maradjak ki. Így aztán, bár Pimpike az ovis karácsonyi buliból kimaradt, de nem csüggedt, mert ő a felnőttek szépen díszített asztalánál ülhetett, és igaz, hogy a hidegtálon fagyit nem talált, de volt saláta, meg ropi és vaníliás karika és finom sülthús. Boldog volt és hihetetlenül profin viselkedett, már egyáltalán nem volt zavarban a többiektől, pedig 12 felnőttel bulizott. Társalkodott, válaszolt a kérdésekre, bemutatkozott és köszönt mindenkinek nyaggatás nélkül. Szarjuk le a kettest, amikor egy király kisfiam van!
Mellesleg mit kérdezett az én csodagyerekem: hogy amikorra iskolába megy, lesz-e neki kistesója. De olyan igazi, amelyik mozog is, mert már minden gyereknek van... Az egyik szemem sírt, a másik meg nevetett.
Vajon azt hova sorolja a pszichológia, amikor a gyerekem rajzol egy nénit, szép szempillás szemekkel, meg törlőrongya kezébe, és a végén rajzol neki két cicit. (Egyébként az oviban tanulta valamelyik gyerektől.)
Nem az a baj, hogy skarlátos Pimpi, mert arra szedi az antibiotikumot, a lázára kapja a lázcsillapítót. Viszont nagyon fáj a hasa. Reggel kakilt, hébe-hóba étvágya is van. A hasa fel van puffadva, de képtelen vagyok a bélmozgásokat meghallgatni, mert nem engedi, vagy ha a fülem rátapaszthatom a hasfalára, akkor nyüszög. A skarlát okoz hasfájást. Minden meggyőződésem ellenére adom neki a fájdalomcsillapítót és imádkozom, hogy ne a vakbélgyulladás tüneteit nyomjam el. Sírva nyüszít, hogy segítsek neki, gyógyítsam meg, és kezdem a hidegvérem elveszteni, mert nem is hagyja a segítséget, meg tanácstalan is vagyok. És közben készülnék a közgáz ZH-ra. Mire kiszámolom a keresleti függvény értékét, mehetek ápolni...
Megint elvesztem egy időre, mert egész lelkiismeretesen készültem a köztisztviselői alapvizsgámra. Ez az a vizsga, amit ha elszúrok, akkor kirúgnak. Jövő július 1-jéig mondjuk még kb. 3 alkalommal próbálkozhattam volna, de ezek a plusz alkalmak már nekem is pénzbe kerültek volna, arról nem beszélve, hogy milyen égő, ha meghúznak. Égő, mert ugyanezt tanulom pepitában az egyetemen.
Nyugalom, 80%-kal abszolváltam a tesztet, így egy hatalmas kő esett le a szívemről.
Most már csak a félévi vizsgákat kell 8 tárgyból letennem. Mi az nekem... Ahogy a vicc is mondja: minek örül a felsőoktatás diákja Mikuláskor? Hogy csak egyet kell aludni karácsonyig.
Vasárnap hazautaztam a hosszú hétvégére. Apu a körülményekhez képest jobban van, de még mindig nem jöhet haza. Szerdán gyomortükrözése volt, enyhe vérbőséget találtak, és levették a mintát a Helicobacter tenyésztéshez. Ma urológiai ellenőrzése volt, az is negatív. Déltől megy a hashajtás, beöntés - így a mai vérátömlesztés elhalasztva (egyébként se kaptak vért, mert már nem életmentéshez kell). Holnap lesz a vastagbéltükrözés. Aztán ha megérkezik a vér, akkor pénteken, ha nem, akkor szombaton még kap 1 egységnyit. Hétfőn elvégzik a pajzsmirigy vizsgálatot is, emiatt kell még bent lennie, mert így nagyobb az esélye annak, hogy fogadják, járóbetegként hosszú előjegyzést kellene kivárnia
Tesóm és a csaja is leutaztak, de kár volt jönniük. Kellően fel vagyok horgadva azon, hogy amíg ők 11-ig aludtak, addig én kivittem 11 koszorút bicajjal. Éjfélkor beájultam az ágyba, ők viszont forgolódtak, mert nem tudtak elaludni. Másnap meg volt pofájuk panaszkodni, hogy ők fáradtak, mert rosszul aludtak. Azért ritka boldog emberek ők, hogy felnőtt fejjel ekkora lazaságot engedhetnek meg maguknak! Nem veszekszem velük, mert értelmetlen: valakinek a munkát el kellett végeznie. Ha én nem csinálom meg a mosást, akkor apunak nincs tiszta pizsamája. Pontosabban volna, mert a klubtársai felajánlották neki, hogy elviszik a kórházból a szennyesét, s ha a testvéremen múlt volna, akkor apu rájuk lenne szorulva...
Péntek-szombat ismét egyetem, vasárnap reggel megint hazaugrom, viszek tiszta pizsamát stb., aztán délután meg vissza Pestre.
Eközben Pimpi a mamánál. Köhög. De csak fekvéskor. Holnap elviszik orvoshoz. Én tudom, hogy a hátracsorgó váladék miatt van ez, és hogy ha minden este át lenne öblítve az arcürege, akkor tünetmentes lenne.
És most van az a pont, amikor azt mondom: nem érdekel. Apu épp most hívott, 40 perces lelkisegély megvolt, az unoka betegségéről mélyen hallgatok, a köcsög fiáról most még tapintatból nem dumálok, de azt viszont már leszögeztem, egyszerre egy gonddal foglalkozzuk: holnap lesz a tükrözés, arra fókuszáljon. A mi lesz hétfőn, hogy adják át a zárójelentést kérdést majd vasárnap vitatjuk meg. Ja, mert most az a legújabb, hogy állítólag a belgyógyászatról egyedül nem engednek haza beteget, csak kísérővel. Még azt se tudjuk, mikor jöhet haza, mikor kap zárót, de ő már most aggódik. Mellesleg akinek nincs hozzátartozója, az örökre bent marad? Tudom, éhes, az elkeseredettség beszél belőle. Megyek aludni, remélem, mire felkelek, kiderül, hogy ez csak egy rossz álom.
Felhívtam apu kezelőorvosát, élve az általa felajánlott lehetőséggel, hogy szívesen tájékoztat, és átnézi az egész eddigi anyagát. A pajzsmirigynél találtak valamilyen göbösödést, de ő határozottan állította, hogy nem rosszindulatú. A próféta szóljon belőle. Szegény apu kezd az állatorvosi lóra hasonlítani.
Holnap (vagy mikor) megkezdi a 3 napos rost mentes diétáját és tisztító kúráját, mert mégis csinálnak neki vastagbél tükrözést is. Szegény... tudni kell ám, hogy ottan az én szülővárosomban a bódítás nem divat, de apu zokszó nélkül viseli a vegzálást. Meg persze gyomortükrözés, a Helicobacter pylori újratesztelése, mivel tavaly a háziorvosa ezt nem ellenőrizte vissza.
A hétvégére hazaengedték a szobatársait, akikkel jókat beszélgetett, így a magány miatt a hangulata megint padlózik. Délben nem is érezte magát jól. Na, pont ezért mondtam én a dokijának, hogy nem sok értelme van a hazamenetelnek, mert én nem tudok rajta segíteni, amikor panaszkodik, ráadásul már nem tudom eldönteni, hogy mi pszichés, mi valós, a kórházban pedig "kedvére" ugráltathatja a személyzetet. Már bocsánat, de hosszú távon marhára fárasztó, hogy azt hallgassam, hogy nincs jól, de nem tudja megfogalmazni a baját. És a nyomott hangulata pedig engem is lenyom, pláne, hogy előszeretettel rajtam tölti ki a bosszúját, hogy aztán másnap bocsánatot kérjen.
Nos, az élet apró örömei, hogy ma nem estig voltak előadások az egyetemen, így olyan IC-vel utazom haza, amin van wifi. Nem is tudom, hogy éltem enélkül! ;)
Most fejeztem be két múzsa életrajzi könyvét.
Az egyik Csinszkáról szól, számomra egészen szimpatikus megközelítésben (jómagam ugyanis rajongója vagyok, és fáj, hogy annyit bántották szegény nőt, pedig ugyancsak nagy áldozatot hozott a haldokló, szifiliszes alkoholista zseni asszonyaként).
A másik múzsát, szégyenlem, de nem ismertem, bár az urától se sok verset olvastam. Maga a memoár kezdetben még lebilincselő, aztán kezd hiteltelen lenni, meg unalmas is, de valahogy megérte elolvasni Vajda Jánosné született Bartos Rozália, alias Rozmunda vallomását. (Itt egy jó kritika.)
A tudok élni újabb fejezete, hogy a hotel wifi-jére csatlakozva netezek az ágyból. Rögtön fel is pattantak a szemeim, és már nem is vagyok olyan álmos. Mert a mobil internetem leginkább csak arra jó, hogy apróságokat elintézzek, egyébként meg szakadozik és csiga lassú. Oké, nem szidom, Mr. Doe-t el szoktam szórakoztatni, hogy a vonatról életképeket küldözök. Tegnap pl. azon nevetett, hogy az IC-n elővettem a mobil irodámat, mert angol házit szültem, így a csini kis netbookomat kitettem az asztalra (kb. fél A4-es lap méretű), a csatlakoztattam a liliputi egeremet is, aztán még a mobil net került rá (az kifejezetten durung méretű pendrive) és szültem, fordítottam. Az útitársam se volt rest, ő is előszedte a saját gépét, egy óriás laptopot. Elég kontrasztos volt a kép.
Egyébként a gépírás ZH-m négyes lett, ami kissé elszomorít, de 4 hibám volt, és tartottam tőle, hogy annál csak többet vétenék másodjára, így a javítástól eltekintettem. Angolból az előadó megajánlotta az ötöst. Még 9 tárgy hátra van, ebből az informatika ötöst borítékolom. Számomra az általános szociológia a legnagyobb rejtély, abból annyira semmitérő -- bár érdekes, csak a jegyzetet elnézve kb. 1%-nyi tananyagot sem lefedő terjedelmű -- konzultációnk volt, így komolyan aggódom.
A tapolcai hattyú pedig pofátlanul kunyerálta a kaját, de csak fényképezőgépem volt, azt nem adtam. :) (Viszont nincs nálam kábel, így a képi melléklet elmarad.)
Kár, hogy az egyetemen -- ahol szintén van ingyenes wifi -- még nem sikerült a mátrixban egyesülnöm.
A fenébe, ezt most piszkosul eldiagnosztizáltam. Pontosabban: tudtuk, hogy a vérszegénység is ludas apu panaszaiban, de arra senki nem számított, hogy 3 hónap alatt 120-ról 74-re csökken a Hgb-ja (a normál alsó érték 140 körüli). De a többi érték is pocsék. Gyakorlatilag nulla (valami 1,4) a vasa
Szóval apu szerda óta kórházban van, már a 4. egység vért kapta tegnap. A szobatársai azt mondták, hogy szürke volt a bőre, amikor befeküdt, most már kezd egész jól kinézni a transzfúziók után. Tegnap hazautaztam, ma sajnos vizsgázom, szombaton meg közgáz konzultációm lesz, amin fontos megjelennem. A kezelőorvosával azért beszéltem, ma is hívhatom, hétvégén is benntartják, hacsak nem verjük az asztalt. Hát nem verjük, mert akkor vagyok nyugodt, ha a 4 napos ünnepen közelebb van a szakellátáshoz. Tesómra haragszom némileg, mert nem volt képes mára szabit intézni magának, így ma nem leszünk apu mellett, holnap ő meg a csaja délben érkeznek, én meg vasárnap.
Még sose voltam ilyen helyzetben, valami iszonyat, amikor mentem be egyedül a kórházba, éreztem a halál édeskés bűzét, láttam a rémesen lerobbant időseket a belgyógyászaton. Istennek hála, apu hozzájuk képest fitt, jár-kel, a transzfúziós állványt tolja maga előtt és mehet a WC-re. Pizsamát, tiszta cserét készítgettem... a francba, a franca. Nem akarok még felnőni, én gyerek vagyok, a szülő ápolja a gyereket és nem fordítva.
Ja, és amikor apu a telefonban arról panaszkodik, hogy nem kap levegőt, és nagyokat sóhajt, hogy most se, aztán jön azzal, hogy vele is csak a baj van, meg hogy ő a terhünkre van, pityereg rajta egy sort, és én meg nem ugrom azonnal a vonatra, hogy segítsek neki. Csak aprólékosan elmagyarázom, hogy a lelke testi tüneteket produkál, hogy vizsgálhatják őt mindenféle eljárással, akkor is egy pszichológiai profil lenne a megoldás, a jó kedélyállapot javító, meg a pszichoterápia. És sétáljon nagyokat a friss levegőn, mozogjon, próbáljon valami elfoglaltságot keresni magának. Hány novella szólt a szülőről, aki folyton rosszullétekről panaszkodott, a messze élő gyerek meg mindig elfoglalt volt, az unokát is csak hébe-hóba láthatta.
Nem ezt akarom, nem akarok hálátlan lenni, de...
Szombaton az egyetemen ért az sms Mr. Doe-tól, hogy Pimpinek hőemelkedése van és nagyon köhög. Akkor már tudtam, hogy ez a dugulós fülével lesz összefüggésben. Mivel szerdáig köztisztviselői alapvizsga oktatásra jártam, az apja maradt otthon* a gyerekkel. Ilyen se volt még, de egyszer ennek is el kellett jönni. Ő vitte dokihoz, ápolta nappal, én pedig amikor hazaértem a fejtágításról, átvettem a stafétát, átmostam a kölyök arcüregét.
Elvileg mehetett volna szerdától Pimpi közösségbe, de még elég szaftosan köhögött, meg egyre cifrább dolgok bújtak ki az orrából, inkább nem engedtem. Így most csütörtök-pénteken meg én vagyok itthon GYÁP-on (legalább tudok tanulni, meg egy kicsit utolérem magam a háztartásban).
Az érintett egyre jobban van, a köhögés és a takony mennyisége folyamatosan csökken, a füle (arra kapott fülcseppet) már nem dugul, nem fáj neki. Mellesleg a csoportból elég magasan reprezentált volt a képviselet a dokinál, minden látogatásunkkor min. 4 társával találkoztunk.
A legnehezebb az, hogy apu előtt sumákolunk, nem árultuk el neki Pimpi betegségét, mert nem akartuk, hogy jöjjön bébiszitterkedni. Ugyanis most nagyon rossz napjai vannak, fogalmazzunk úgy, hogy gyilkos stádiumában tart a depressziója, és akármennyire is az apám, meg nincs mása (gyévocska, kudá tü igyos), aki vigyázzon rá, én a gyerekem mellé nem kívánok egy pszichiátriai esetet is hangulati elemként - ez nem egy 4,5 évesnek való. És miden szép lett volna, csak a tesómnak elfelejtettük mondani, hogy ő is tartsa a száját.
Aztán apu hétfőn délelőtt keresett engem telefonon, de csak a hangpostámat érte el, mivel előadáson voltam, és ő ezt elfelejtette (elvégre csak 12 órával előtte vázoltam, hogy hol leszek, miért leszek nem elérhető). Akkor hívta tesómat, aki megemlítette neki engem védendően, hogy nálunk se fenékig tejföl az élet, beteg az unoka. Más se kellett neki, mármint apunak, hívta a lakást. Mr. Doe éppen az ebédet melegítette, hogy utána gyorsan mehessenek a rendelésre, ezért nem vette fel a telefont, meg ugye akkor a férj még nem tudta, hogy már lebuktunk. Ezen vérig sértődött apám, amit persze szavakkal nem mondott, csak már egész jól ismerem, a passzív agressziója minden rezdülését magyarra tudom fordítani. Bár senki nem kérte, attól kezdve ott ült a telefon mellett, várta, mikor hívjuk, mikor kell hozzánk utaznia gyerekcsőszködni.
Visszahallgattam a hangpostám, apám halálra vált hangon közölte, hogy a háziorvosnál van. Rajtam kívül senki se értette, hogy ezen miért kell ennyire aggódni. A magyarázat igen egyszerű: napok óta 90 feletti a pulzusa, nem kap rendesen levegőt, attól tart, hogy infarktusa van. Mivel anyuval hasonló volt a történet, most fél, hogy a történelem újra ismétli önmagát, és most attól tart, hogy egyszer csak viszik az intenzívre, mi pedig nem fogjuk tudni, hogy ő hol van.
Nem vagyok távgyógyász, nem akarom elbagatellizálni, de én már 1 éve hajtogatom neki, hogy nem a szívével van a baj, hanem pánikrohama van, és a torka se vírusfertőzéstől fáj hetek óta, hanem a refluxtól. (A háziorvosa meg akassza szögre a diplomáját.) Persze a háziorvos nem javasolta a pszichiátriai szakrendelést, mert szerinte a temetés után 4 hónappal (ez még tavalyi eset) még korai lett volna bármit diagnosztizálni, de állítólag konzultált telefonon a haver dilidokival, és megegyeztek abban, hogy emelik a Frontint. A másik bűne, hogy minden gát nélkül írja fel havonta az altatót apunak és nem jut el az agyáig, hogy ennek ellenére, vagy pláne alvászavaros, és egyszerűen nem tudom, hány tünet kell még, hány elejtett mondat, ami azt üvölti: major depresszió.
Ez már kb. 2 éve megy nála, nem 2 hete és időnként olyan mélyre süllyed (mint most is), hogy már nekem is fáj, mert ugye kapom ám rendesen a csesztetést.
Igazából az a szerencséje apámnak, hogy magam is kezelés alatt állok, és tudom, hogy mit érez, tudom, hogy nem tehet róla. De van egy pont, amikor már nekem is elegem van, mert nemcsak ő van az életemben. Nem tudok tőle tanulni, nem tudom a gyereket időben fektetni, nem tudok este készülődni, mert mindennap 1 óra kötelező telefonálás. És ki lehet számolni, hogy mennyi szabadidőm van a meló mellett. A férjemnek már tele a hócipője. Az öcsémnek szintén. Most már nem tudok sűrűn hazautazni (ennek ellenére minden hónapban hazaugrottam 1 hétvégére). Megbeszéltük vele, hogy öcsémet ne hívogassa folyton, max. heti 2x - tartsa tiszteletben a fia lelkiállapotát, akivel ugye anyák napján ocsmányul összevesztek. Kb. 1 hónapig a játékszabályok szerint ment minden, és most megint izomból belemászik az életünkbe.
Egyszerűen már gyűlölöm az estéket, mert tudom, hogy telefonálnom kell, nem tudok mit mondani neki, nem tudom megnyugtatni... hétfőn aztán megmondtam neki, hogy felhívom a pszichiátriájukat és kiderítem, hogy náluk van-e körzetesítés, kell-e időpontot kérni stb. Másnap már konkrét információval szolgáltam neki, hogy mehet ahhoz a nőhöz, akit ajánlottak neki, kiderítettem az időpontkérés szabályait is. Mi volt a válasz? Hát most még vár egy kicsit, mert... 2 éve anyuval is idáig jutottak el, hogy akkor majd el kéne menni, akkor mondjuk az volt a válasza, hogy ő nem bolond stb. és megsértődött. Amikor januárban ismét csak a pszichiátriát nyomattam volna, akkor a háziorvosa véleménye mögé bújt. Igazából legszívesebben elbőgtem volna magam, hogy szerinte én ezt meddig fogom bírni, hogy szeretnék segíteni, de nem engedi, mert neki a panaszkodás, a vergődés és mások energiájának a leszívása az élete, holott ő nem akar senki terhére lenni. De teher, basszus, nagyon nagy teher, pedig felnőtt, önellátó. Mi lenne, ha magatehetetlenés korlátozott lenne...
Aztán tegnapra már annyit változott a helyzet, hogy mégis kért apu időpontot a dilidokihoz. Emellett beutalta a háziorvos szív UH-ra, az majd 1 hónap múlva lesz, meg sürgősséggel készíttetett egy EKG-t, de ahogy várható is volt (szerencsére), negatív. Akkor adott neki egy általam nem ismert pulzuscsökkentőt, ami nagyon lenyomta a vérnyomását, plusz nem meri a napi 1 kávéját se meginni, így még jobban fáj a feje, amitől még jobban megijed. Visszament a HO-hoz, most Betaloc-ra térnek át. És nem, a doki nem helyezte kilátásba a pszichiátriát (vagy ki tudja, mert apu ezután kért időpontot, és a beszélgetés részleteit nem ismerem).
Most itt tartunk. Még 1 napot kell átvészelni a hazugságok tengerén, mivel hétfőn azt állítottuk apunak, hogy Pimpi mehetett oviba, csak fülcseppezni kell, meg esténként átmosom az arcüregét. De minden este azon rettegek, mikor szólja el a fiam magát, hogy beteg és itthon van, ugyanis azt nem mertem megkockáztatni, hogy a gyereket is bevonjuk a füllentési bizniszbe. Így szépen beszámolok arról, hogy milyen volt a napunk a melóhelyen, az oviban milyen különóra volt. Nem vagyok normális... Mondjuk, ha ez a nyomás sokáig marad, akkor tényleg nem tudom, hogy mi lesz velünk. Talán az véd, hogy egyetemi napokon Miskolctapolcára menekülök, olyankor kivonom magam a mókuskerékből, és átadom a családi terhet.
Azt hittem, ha elkészül anyu síremléke, akkor majd javul a helyzet, de nem, a síremlék feltépte a sebeket.
Én simán hajlanék rá, hogy adja el apu a lakást, vegyünk neki egy pesti garzont. Viszont Mr. Doe erre mondta azt, hogy akkor ő meg beadja a válópert, mert nem fogja apámat napi szinten bírni. Tesómék most fizették ki a lakást, pár hét és beköltöznek. (Valami jó is történik ám nálunk! :) Ott lesz külön vendégszoba, de nem várhatom el tőlük, hogy aput kerülgessék, hisz mi se bírjuk, igaz, nálunk egy kisgyerek is nehezíti az életet, továbbá apu 1 nap alatt kiakad a menyétől, viszonylag hamar háború kerekedne belőle.
Na, nem panaszkodom tovább, de már muszáj volt kiírnom... kezd bennem fekélyesedni a félelem, hogy mi vár ránk a jövőben. Vajon egy lelki- és viselkedési zavarokkal küzdő nagypapát kell majd ápolnom az óvodás fiam szeme láttára? Ha megtagadom, akkor szar gyerek vagyok, ha nem tagadom meg, akkor meg a gyerekemet teszem tönkre. (Jelzem, a gyerek egyre stabilabbá válik érzelmileg, "itt az idő", hogy ezt meggátoljuk.)
*Mivel hajnal 5-től este 11-ig itthonról távmelózott az én uram, még szabadságot se kellett kivennie. Szegény, nem volt elég az ápolói feladat, mellé egy határidős meló, amit a távoli elérés miatt csak piszok lassan tudott csinálni. Most ő a hét hőse.
Elkészült a múlt heti külsős ügy(fél)forgalomról az összesítés. A heti 80-90 helyet, most hogy 3 napos országos adatbeküldési verseny volt és az adatbázis is pont ekkorra időzítette az összeomlását, közel 300 külsős ügyet oldottunk meg. A keddi nap volt a csúcs, csak akkor 105 lejegyzett esetről számolnak be a krónikák, és hát ebből 44 az én kezem alól került ki. A maradékon három ember osztozott. Ezek a számok engem igazolnak: a múlt kedden elég dühös voltam, mert a hisztérikánk ugye folyvást szaladgált főnöktől főnökig panaszkodni, és amíg ő távol volt, mi, azaz az adatok szerint én kapkodtam az ő telefonjait is. És volt, amikor már viccesen megjegyeztük neki, hogy nem kéne állandóan elmászkálni, mert az íróasztala egyelőre még az irodába van, ő pedig nem utazó nagykövet.
Már nagyon várom, hogy beinduljon az új ügyfélszolgálati szoftver, mert abban aztán mindenki saját nevén fogja a forgalmát jegyezni, nem lesz tömbösítés, nem lesz a büfé és dohányzó látogatási ügyintézők sunyi megbújása a többiek gürizése mögött.
Néha már magam is megijesztem, hogy hova tűnt a folyton aggódó, mindent agyonlelkiző nő. Iszonyúan próbálok arra ügyelni, hogy a munkahelyi stresszt az irodában hagyjam, a családnak ehhez semmi köze, különösen nem Pimpinek. Egész pontosan annyi jut nekik osztályrészül, hogy a kizsigerelős napok után megkérem a fiamat, hogy ne visongjon és ne bosszantson intenzív erővel, de egyébként foglalkozom vele, megyünk játszóra, nincs elsötétített szobában hencseren fetrengés vizes borogatással a homlokomon, mert anya kivan idegileg. :) (Ilyet mondjuk sose csináltam még, én csak bőgni és összeomlani szokok.)
Múlt héten helyettesítettem 3 napot, iszonyúan erőltetett menet volt, WC-re alig tudtam kisurranni. Aztán hétfő-kedden országos zárás volt, ennek megfelelően az adatbázis összeomlott és égtek a vonalak, 2 nap alatt 2 heti email forgalmat bonyolítottunk, és rengeteg csesztetésben volt részünk, nagyon sokan velünk kiabáltak elkeseredettségükben, nekünk szegezték a hogy képzelik maguk kérdést stb.
És nem sírtam, nem dobálóztam, na jó, hébe-hóba hangosabban tettem a telefont a helyére, mert nem mondhattam meg az őszinte véleményemet.
Amivel megijesztem magam, az a cinizmus. Pontosabban a racionalizmus. Nem engedem, hogy az érzelmeim vezessenek, csak a tényekre támaszkodom. Megértem, hogy az ügyfélnek problémája van, de nem fogok belehalni egy-egy ügybe. Nem fogok túllépni a hatáskörömön. Megvannak az eljárások, azokat betartom és kész. Az emberségem nem veszett ki, de van egy határ, miszerint én nem akarok ebbe belenyomorodni.
Bezzeg a kolléganőm! Már hétfőn reggel fél 10-kor remegett az idegtől, rendszeresen járt bagzani, eközben az ő telefonjait is kezeltük, és ment 20 percenként a főnökeinknek panaszkodni a sanyarú sorsunkról, és olyan jeleneteket rendezett, hogy tökéletesen megalázta önmagát, és most már mindennaposak a sírógörcsei. Na ő határozottan idegesít, nekem már rendkívül kényelmetlen ahogy úton-útfélen sír. Simán pszichiáterhez kéne mennie, mert ez már az idegösszeomlás. Erről majd még írok egyet a védett részlegen is. :)
Ma kifogtam egy elég tuskó ügyfelet. Amikor megkértem, hogy ne kiabáljon velem, akkor közölte, továbbra is emelt hangerővel, hogy ő nem kiabál, neki ilyen kemény a hangja, mert ő tanár, és az évek alatti sok beszéd ilyenné erősítette a hangszínét. (Szegény diákok, azokkal mit csinálhatott...) A végén elnézést kért, mellesleg a csávó klasszikus Darwin-díjas eset. Mikor megszabadultam tőle, megosztottam a kollégákkal is a sztorit, de nem egészen osztották a véleményemet, mert hát szegény ember, megérthetném. Szó szót követett, mondtam, hogy én mindent megértek, azzal viszont nem osztom a véleményüket, hogy szegény ember azért ilyen nyomorult sorsú, mert ráerőlteti az állam és a törvény, hogy elektronikusan nyújtson be papírokat, és kötelezik internet, meg számítógép használatra. Mert ennyi erővel még mindig a kőbaltánál és az ősközösségnél tartanánk. (Milyen jó volt elektronikusan elküldenem a felvételi papírjaimat!)
Délután aztán vissza kellett volna hívnom még a fickót meggyőződni arról, hogy minden kérdésére kapott-e választ, lezárhatjuk-e az ügyét. Vekengtem ám rendesen, majd az egyik kolléganőm felajánlotta, hogy ő megteszi helyettem, mert ezt a témát szereti, én meg átveszem tőle azt, amit meg én csinálok jobban. Oké, ő úgyis annyira védte az ügyfelet. Hát ne tudjátok meg, 2 perc múlva már a kolléganőm is emelt hangon beszélt, elhangzott olyan is, hogy ez nem ostobaság, ne mondjon ilyet, sokan örülnek, ha nem kell ügyfélszolgálatokra szaladgálniuk stb. és hogy el kell olvasni a kitöltési útmutatót.
Tehát a szegény ember, akit még az ág is húzott hirtelenjében büdös bunkó lett. :) Sekély e kéj... Igazán lehetne tudni, hogy amikor már én kikérem magamnak a stílust, akkor ott nagy a gond.
Hívott a pszichológus, Pimpi a normális érték felső tartományában van - ahogy azt vártuk is. Az 5-6 évesek kérdéseire tudta a válaszokat, a 7 éveseknél "vérzett" el, mert azon korcsoport fogalmait még nem ismeri (pl. házi feladat). Idegrendszeri éretlenség, mozgásterápia. Gyerek agyondicsérése, nyitott kapuk döngetése. :) Mármint a mi (szülők) kapuja van nyitva - én csak 4,5 éve pofázom, hogy kéne egy kis segítség, mert nem minden gömbölyű. De nem panaszkodom, talán végre elkezdődik valami.
Szombaton lerobbant a busz 3 megállóval a vasútállomány előtt. Mire jött a következő járat és kiértem, 3 perce ki is gördült a pesti IC. Milyen jó, hogy előre megvettem a helyjegyemet, hiszen most is időben vége lett az utolsó előadásnak, csak a vis major esetével nem számoltam.
Mindegy, még egy vonat volt aznap, így este negyed 11-kor már otthon is voltam. Másnap reggel a meztelen tappancsok csattogására keltem, a tulajdonosuk rámugrott, és 500 puszit kaptam. Utána megreggeliztem és visszabújtam. A következő eszmélésem már délben volt -mentem is ebédelni.
Az oviban egy csomó gyerekrajz lóg a falon a nyári élményekről. Pimpié hiányzik azon egyszerű oknál fogva, mert ő nem alkotott semmit. Nem tudom, hogyan történt ez, és bánt, mert azon a bizonyos fogadóórán az is a szememre lett vetve, hogy későn hordom be a gyereket (fél 9-re), nincs ideje a reggeli kreatívkodásban részt venni. Most már 8 előtt ott a fiatalember, de úgy tűnik, ez nem zavar senkit, mert továbbra sem vesz részt az alkotásban. De minden bizonnyal valakinek akkoron jól esett a szülőre fogni, hogy ő gát.
Itthon aztán kértem Pimpit, hogy rajzoljon nekem a nyári élményeiről. Kukák, csengők, locsolókannák, dömper került a papírra. Aztán megkérdeztem, hogy lerajzolná-e a családját is. Először egy lábfejet rajzolt, meg benne az ereket, és utána azt mutatta, hogyan szállítják a vért az erek, és én kérdeztem, hogy ezt ki mutatta neki, de ő állította, hogy erre magától jött rá. Végül aztán az apját és engem is megörökített. Meg egy locsolókanna is került mellém, egész pontosan a kanna rózsája, és körben mindent beterített a víz. A képen a művész azt a pillanatot örökítette meg, amikor apuci anyucit nézi és nyújtja a kezét, mert éhes. Anyucinak "szajnosz" csak egy lába van, volt hozzá magyarázat is, de azt elfelejtettem. Hát most itt tart. Szerintem fantasztikus, például fontosnak tartom, hogy az egész lapot birtokba veszi, ha jól sejtem, akkor az önértékelésével nincs gond.
A szülőin odasunnyogott hozzám az óvónő, hogy megadja a helyi pszichológus telefonszámát, és kérte, egyeztessek vele időpontot, mert szeretné a gyerekeket felméretni, de ehhez előtte a szülőkkel kell a szakembernek elbeszélgetni. Kicsit furcsállottam a dolgot, úgy éreztem, hogy a többiekkel nem megtörtént hasonló csevej. Estére elég rendesen bepörgettem az agyam, de aztán rendre intettem magam, hogy na, azért ne tegyek úgy, mintha minden rendben folyna Pimpinél, sőt magam is szerettem volna segítséget, tanácsot kérni.
Lélekben, agyban felkészültem a találkozásra, és igazán jót beszélgettem a szimpatikus, ám szerintem túl fiatal pszichológussal. A balsejtelmem igaznak bizonyult, T. néniék bizony nem a csoport mérése miatt kérték fel Pimpi vizsgálatára, hanem azért, mert szerintük bajok vannak. És nem is akármit, hanem mindjárt IQ-tesztet kértek elvégezni. Na itt rándult egyet az arcom, és azonnal szabadkozott is a nő, hogy szerinte ezen a téren biztos nincs a fiammal gond. Látta a csoportban, látta, hogy tud elmélyülten játszani, kapcsolatban van a társaival, a szabályokat betartja, odafigyel. Ő inkább a mozgásában lát esetlenséget, ami idegrendszeri éretlenségből adódhat, de ezt lehet stimulálni. Ezzel már én is egyetértettem, jeleztem, hogy hasonlóan látom magam is, pont ezért járunk trambulinozni, hintázni, mindenféle egyensúlyfejlesztő játékot kipróbáltatok vele, meg októbertől tornára és népitáncra is fog járni a kölyök, plusz a fejlesztőpedagógus foglalkozásaiba is beleegyeztem.
Ahogy az én meglátásaimat soroltam, meg boncolgattuk az elmúlt 4,5 évet, kiderült, hogy Pimpi szorong. Pont idevágó volt az óvónők panasza is, hogy a gyerek ha rákattan egy témára, akkor abba teljesen beleveszik, és nem lehet belőle kizökkenteni, újra és újra azon kattog. Ez is a szorongását mutatja, hogy akkor érzi biztonságban magát, ha az ismert témákkal foglalkozhat. Hogy ez genetika, vagy tanult minta, most mindegy, a lényeg, hogy ezzel is kell majd foglalkoznunk. Nem ez a legfontosabb feladatunk, de szem előtt tartjuk. Most a mozgásfejlesztésen van a hangsúly, aztán jövőre jöhet a kiscsoportos foglalkozás vele, és majd a suliban is lehet pszichológushoz járnia, ha úgy látjuk jónak.
Ha minden igaz, akkor ma megejti a nő az IQ tesztet, erről szóltam is Pimpinek, hogy majd a pszichológus néni ki fogja kérni őt a csoportból, és elmennek az ő irodájába játszani, ahol már én is jártam, van sok játék, lehet autózni, építőzni és ha kérdéseket tesz fel a néni, azokra legyen szíves, válaszoljon, meg ha képekkel kell foglalkozni, akkor figyeljen oda, egyébként pedig érezze jól magát, mert ő egy nagyon okos nagyfiú és mi nagyon szeretjük és büszkék vagyunk rá.
Este elég rendesen el voltam kenődve. Különösen az óvónők sunyiságán húztam fel magam. Azt is a szülőin tudtuk meg, hogy volt logopédiai felmérésük. Persze az eredményéről semmit se tudok, csak azt, hogy 6 hangtévesztés alatt méretett meg Pimpi, így idén nem kell logopédushoz járnia.
Oké, májusban volt fogadóóra, ahol rohamtempóban okádták rám a panaszaikat, de megoldással, feloldozással nem szolgáltak. Csak hogy oda kell majd figyelni.
Azt hiszem, lesz még pár szavam az óvó nénikhez, mert azért annyi idejük legyen már, hogy ezekről is beszéljenek. Mert csak annyit mondanak, hogy köpködött a gyerek, vagy verekedett, esetleg őt abuzálta valaki, de egyébről szó se volt. És az én visszahúzódó fiam az évzáró előadáson szerintem remekül teljesített, és én látom a fejlődést, de úgy látszik, ők 1 éve elkészítették a kis skatulyát és abból nem engedik a gyerekemet kimászni. De gond egy szál se, mert én itt vagyok, és ha kell, kinyitom a számat – természetesen a diplomácia minden eszközét latba vetve.
Szerdától helyettesítő voltam. Szerdán ötből csak hárman voltunk, és ebből az egyikőnk reggel 40 perces késésekkel jár be, majd leül bekapcsolni a gépet, utána elmegy reggeliért és 1 órán át ismét se híre, se hamva. Szokott még tízóraizni, ebédelni és uzsizni. Nem kell hozzá matekzseninek lenni, hogy az ember kiszámolja, öt helyett ketten nyomtuk az ipart. Na ez már kemény. A vége beszólás lett, mert az már nem megy, hogy más köcsög miatt esetleg nem érek oda az oviba, vagy késem le a vonatot. Azt hiszem, a mélypont akkor volt, hogy a sok tennivaló már összecsapott a fejem fölött, az ifjú titánunknak fülhallgató a dobhártyáján, én nem értem az ügyfelet, de rajtam kívül még kettőnknek kapása van, és az a rohadt rádió meg szól. És nem tudtam kikapcsolni. Pedig a kedvenc számom szólt. Végül ki kellett húznom a 220-ból.
Hazautaztam hajvágásra, hónom alá csaptam az utódot is. És akkor az út első 45 percében statisztikákat gyártottam, azokat, amiket a munkaidőmben már nem tudtam, ugyanis három napja csak görgettem magam előtt a melót. Bepakoltam a fogkefét, a tiszta bugyit, a netbookot és a melóhelyi kis kockásomat. Még szerencse, hogy Pimpi elfoglalta magát a legójával, nem sírt, hogy ő is gépelni akar.
El sem hiszem, hogy nem aludtam el sem az általános, sem a politikai szociológia előadásokon, hanem kifejezetten élveztem mindkettőt. Az állam- és jogtörténet meg baromi dinamikus volt, mert a tanárnő folyamatosan szondázta a történelmi ismereteinket, és eltekintve attól, hogy a Horty-korszakot mi is bebuktuk, ahogy a nappalisok is, mert a mai emberek már semmit se tudnak, tisztelet a kivételnek, de azért meg lettünk dicsérve, mert a többi témában okosakat feleltünk(tem). És igen, informatikán meg megkért az előadó, hogy ne csak én, hanem a többiek is mondják, bár reménytelen volt a kívánsága, mert a többieknek nem az a szakmájuk, meg aztán a frissen érettségizett (kis)lányok olyan kis elveszettek, attól tartok, hogy a divattrendek és bulik jobban mennek nekik, mint két értelmes mondat megfogalmazása. Bámulatosan nagy különbségek vannak a hallgatók között. És nem is bánom, hogy most tanulok, öreg fejjel, mert most sokkal nagyobb a rálátásom a világra, mint 20 évvel ezelőtt. Egyedül az a bökkenő, hogy a tanulói jogviszonyom mellett van más identitásom is, mert anya, feleség és csinovnyik is vagyok, amire napi 24 óra adott.
És akkor volt még lépcsőn ülve 2 órás előadás hallgatása és jegyzetelése, mert valakinek nem megy a matek, hisz ez a jogi kar, itt máson van a hangsúly, és bár nagy volt a terem, de ahhoz nem elég, hogy a kar háromnegyedének tartott összevont foglalkozáshoz beférjünk, de megoldottuk. A derekamat majd a csontkovács szerdán összerakja. És kitartott mindenki, nem állt fel senki, nem vonult ki senki. Nem azért, mert féltünk a lebukástól, hanem azért, mert lekötötte a figyelmünket.
Az se lesz semmi, hogy az elkövetkező 4 félévben, a kollégiumban alvás miatt, hány és hány szobatárssal hoz majd össze a sors, hány lányt, nőt, asszonyt fogok megismerni, meghallgatni, hány magyarországi helységnevet fogok megjegyezni. Nemcsak a könyvekből, jegyzetekből fogok tanulni, hanem tőlük is.
Akárhogy is nézem, különleges időszak előtt állok. Tényleg csak azt sajnálom, hogy ezt már anyu nem érhette meg, de apu nagyon büszke, és boldog, hogy azt látja, én is örülök.
Búcsúzóul két különleges hangszer. Lajkó Félix az ördöggel cimborál, pontosabban citerál, kár, hogy Rúzsa Magdi is ottan van. Cyndi Lauper meg példaképnek se rossz.
Múlt hétfőn egy laza hajtúrástól becsípődött egy ideg a hátamban. Estére egész szépen bejáródott, de éjjel újra becsípődött, és aztán már piszokul fájt. A melóhelyen kínomban rákerestem a neten valami okosságra, aztán 2 megállónyira találtam egy centrumot, ahol a gerinc betegségeivel foglalkoznak. 11-kor már a csontkovács ropogtatta a porcikáimat, és azóta meg vagyok táltosodva. Még 4-5 alkalommal megyek ismétlésre, mert a csigolyáim, különös tekintettel a beteg nyakamra, vissza fognak rendeződni a helytelen állásba.
Azért azt látni kellett volna, hogy előtte ugye majd bepisiltem a fájdalomtól, utána meg kicseréltek, kihúzott derékkal tudtam közlekedni, száguldva suhanni, nem pediglen vánszorogni, mint aki mellesleg be is tojt a gatyába. És nem masszírozott engem a szakember hosszasan, csak tapogatta a hátam, meg szerintem kézrátételezett, aztán így tekert, úgy csavart és kész.
Amikor a motivációs levelekben azt próbáltam megfogalmazni, hogy én egész életemben segíteni szerettem volna, meg segítettem is a az embereknek, akkor az nem kamu volt, mert én tényleg olyan az úttörő ahol tud, segít típusú darab vagyok. Aztán találtam ugye ezt az üzemeltető ügyfélszolgálatos melót, amitől már előre rázott a hideg, ráadásul felvettek, és szerencsére teljesen mást kell csinálni, mint az először gondoltam, és ami a legfontosabb, hogy a heti egy, de inkább több katarzis adott.
Embereknek segítek. Időseknek, epilepsziás kicsinyek anyjának, szegényeknek, riadtaknak, és olyan hálásak, hogy némely telefon után elsírom magam, pontosabban kollektíven pityergünk. Ezek törlik a nem éppen win-win típusú ügymeneteket, meg a helyi csinovnyik erőlködéseket.
Ti mondtátok