Szerdától helyettesítő voltam. Szerdán ötből csak hárman voltunk, és ebből az egyikőnk reggel 40 perces késésekkel jár be, majd leül bekapcsolni a gépet, utána elmegy reggeliért és 1 órán át ismét se híre, se hamva. Szokott még tízóraizni, ebédelni és uzsizni. Nem kell hozzá matekzseninek lenni, hogy az ember kiszámolja, öt helyett ketten nyomtuk az ipart. Na ez már kemény. A vége beszólás lett, mert az már nem megy, hogy más köcsög miatt esetleg nem érek oda az oviba, vagy késem le a vonatot. Azt hiszem, a mélypont akkor volt, hogy a sok tennivaló már összecsapott a fejem fölött, az ifjú titánunknak fülhallgató a dobhártyáján, én nem értem az ügyfelet, de rajtam kívül még kettőnknek kapása van, és az a rohadt rádió meg szól. És nem tudtam kikapcsolni. Pedig a kedvenc számom szólt. Végül ki kellett húznom a 220-ból.

Hazautaztam hajvágásra, hónom alá csaptam az utódot is. És akkor az út első 45 percében statisztikákat gyártottam, azokat, amiket a munkaidőmben már nem tudtam, ugyanis három napja csak görgettem magam előtt a melót. Bepakoltam a fogkefét, a tiszta bugyit, a netbookot és a melóhelyi kis kockásomat. Még szerencse, hogy Pimpi elfoglalta magát a legójával, nem sírt, hogy ő is gépelni akar.