Jane Doe családja

Tegnap Pimpit baleset érte, futás közben beütötte a nagylábujját a körömágynál egy kiálló botba. Vérzett, aztán délutánra már rá se bírt állni. Mire ez kiderült már nem sok értelme volt a sebészetre menni, de ma elvitte Mr. Doe az utódot. Ugyanis nem tudtuk kiszűrni, hogy a sipákolás és szenvedés mennyi része valós, mert éltünk a gyanúval, hogy színészkedés is van a dologban.

Aztán a sebészeten elő is adta a nagy jelenetet a kölök, hogy ő nem tud járni, de a szakemberek azonnal levették a lényeget. A röntgen aztán megnyugtatta a családot, hogy csak egy kis zúzódás az egész. A lelkére beszéltek a fiatalúrnak, hogy muszáj járnia, különben azért lesznek fájdalmai, mert ellustul. :)

Aztán voltak az ikeában, lett kék színű papírpohara, amiből áfonyalevet vagy mit ihatott, így már félig meggyógyult. Arról meg nem is beszélek, hogy Mr. Doe milyen frappánsan vezényelte le az expedíciót: a telefonjára felmásolt néhány rajzfilmet, és amikor Pimpi kezdett szétcsúszni, akkor bevetette, hogy volna-e kedve azt nézni. Kész, attól kezdve egy kis angyal szállt a váróterembe. 

Már csak nekem kéne nem elfelejteni időpontot kérni hétfőre, hogy apu levihesse az unokát tanácsadásra, hogy beszerezzék az igazolást az óvodához.

 Fel voltam lélekben készülve, hogy Pimpikém 1,5 hónap távollét után majd büntetni fog, nem szól hozzánk, haragszik ránk, de azért a szívem mélyén tudtam, hogy ő nem ilyen. És rikoltozva futott az állomáson elénk, aztán csak szorított magához, simogatott és puszilgatott. Az apjának viszont köszönni is elfelejtett, de Mr. Doe nem vette a szívére, sőt közölte, hogy nem ő tutult azon 1 hét után, hogy nem bírja a kisfia nélkül. :) Ettől kezdve ha a gyerkőc látóköréből eltűntem, azonnal keresett, hogy hol vagyok, ugye nem mentem haza nélküle? A mamát ezzel kicsit meg is riasztotta, mert senki nem gondolta, hogy ennyire hiányoztam Pimpinek. Aztán megnyugtattam őket, hogy aggodalomra semmi ok, ez a hiány akkor tudatosult benne, amikor meglátott, egész biztos nem szenvedett lelki sérülést.

Anyósomék fantasztikus napirend szerint éltek, továbbá maguktól rájöttek, hogy ha Pimpi nem alszik délután, akkor őrjöngős hisztit rendez a legkisebb probléma előfordulásakor. Így aztán kidolgozták azt, hogy mivel vegyék rá az unokát az ebéd utáni alvásra. Arra is kitaláltak egy jó kis szöveget, hogy normálisan táplálkozzon a válogatós, mindenre csípőből és kóstolás nélkül  "ezt én nem szeretem"-et rávágó kölök. A sóska például nagy kedvenc lett. Szépen belerázódtak a feladatba, nem fordulhatott elő az, hogy mindent megengedtek a méteres despotának, nem nőtt a fejükre. 

Egyszerűen nincs elég szó arra, hogy milyen hálás vagyok anyósoméknak. Vitték úgy a másfél hónapot, hogy tudták, apu nem bírná egymaga a felügyeletet, ezért eszükbe sem jutott, hogy átpasszolják az unokát. Sőt, amikor apu lett a felvigyázó, anyósom aggódva telefonált, hogy a násza bírja-e még idegekkel. Azért 2 szép orchideát vittem a mamának, mert rajong értük, és sikerült olyan színt találnom, amiről tudtam, hogy a szíve csücske. 

Fontos érzésekkel lettem gazdagabb. Eddig is pótanyámként tekintettem a mamára, de ez mostanra már kiteljesedett. Aztán az is nagy élmény volt, hogy a sok vergődés után megint úgy mehettem a fiamért, mint amikor szülés után először jöttünk haza a kórházból, csordultig telve szeretettel, bizakodással, és közben törlődtek a fájdalmas emlékek. Az anyaságom egy újabb szakaszba lépett át, mondhatni megerősödött. A harmadik érzelembomba pedig az volt, amikor láttam, hogy a nagyszülőknek mekkora boldogság adatik azzal, amikor össze-vissza puszilja őket az unoka, és váratlanul az mondja nekik, hogy ő mennyire szereti őket. Így teljes az életünk.

Azért abban is van valami apró fricska, hogy a tollam egy antidepresszáns reklámja. Még a dilidokinál kapta a fiam, mert olyan ügyesen kivárta velem a sorát. Nagyon jó fogása van, így azzal melózom. 

Még pár nap, és várhatóan ahogy a hőség elül, úgy készül el a házunk szigetelése is. Így aztán klímához szokott valónk folyvást rí, szenvedünk istenesen. Munkás bácsik reggel 6-kor jönnek, Sokol rádió bekapcsol és ugrik ki szívünk, meg a hab testünk is az ágyból. Ezt hétvégén, amikor lustálkodhatnánk, kicsit zokon vesszük. Továbbá ismét itt kísértenek a nyitott ablak melletti alvás régi bosszúságai, hogy hajnali 4-kor arra kelek, megjöttek a kukabúvárok, és kotoznak a szemétben, ropogtatják az aranyat érő sörösdobozt, hogy a csöves szatyorba több férjen.

De nemcsak a Twin Peaks-ben, meg a szigetelő munkások állványán szól ám mindig a zene, hanem az irodában is. Ez olynakor izgalmas és kihívásokkal bővelkedő, amikor mind az ötünknek kapása van, és akkor mind mondjuk a magunkét, plusz a class fm reggeli műsora, az különösen jó, amikor valaki azért visít, mert élete fénypontját éli át abban, hogy Sebestyén Balázzsal smúzolt egyet. De haladok, a kezdeti zsibbadt agy állapota helyett már igazán fitt vagyok, simán megy a multitask funkció. Igazából csak akkor van gond, ha jogszabályt szeretnék értelmezni, ahhoz még mindig igényelném a nyugalmat, de ez legyen a legnagyobb hasfájásom. Közben egy csomó jó számmal ismerkszem meg. 

Átköltöztünk egy nagyobb irodába, ablak alatt egy ovival, jókat vigyorgunk a napi eseményeken. Az egészségkonyhától hordatom a kosztot magamnak és a családnak, egész klasz, főleg ha azt nézem, hogy este nem kell csak magunkra és a vacsorára fókuszálnom.

A héten átveszek egy újabb supportálandó témakört, ennek én leszek a vezetője, de szerencsére a másik kettőben is jól teljesítek (fő a szerénység). Vannak hülyék világnapjás időszakok, amikor szegény ügyfelek egy értelmes magyar mondatot nem tudnak összehozni, nincs alany, nincs állítmány, csak agresszió. Vagy amikor visszaküld egy "tértivevényt", hogy azt segítsük neki megfejteni, mert ő nem érti, és viszket a tenyerem, hogy visszaírjam, én sem. De van nagyon sok hálás ember, akiknek hallani lehet, hogy az a bizonyos mázsás kő legurult, mert valaki végre nem lepasszolta az érdeklődését, nem váltott védekezőbe, hanem meghallgatta, utánajárt, és megkereste az elveszni tűnő támogatását. És apró öröm, ha azon kollégáimnak tudok valamit segíteni, aki engem tanítanak be, mert olyankor biztosítom őket, hogy a vér nem válik vízzé.

Az már csak hab a tortán, hogy mindig az ül a klíma mellett, aki érzékeny rá, mindig az ül az ablak mellé, aki nem bírja a huzatot. Viszont ha kellően sok a meló, akkor nincs idő puffogni, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy időben elkészüljek mindennel, minimális hibával, aztán futás haza a gyerekemhez.

Azon még mindig nem tértem napirendre, hogy elmaradt a szorongástól sírógörcsös munkakezdés. Pedig azt az első héten illik otthon összehoznom, este azon pityeregni az uramnak, hogy én milyen hülye vagyok, semmit se értek, most meg mindjárt megkapom a második fizetésemet. Hogy ezt most a dilibogyóm, vagy az elmúlt 19 dolgos év tapasztalata teszi, nem tudom. Persze hátra van még az ovi és az egyetem kezdete, akkor jön a kapcsold az ötödik sebességet, hétfőre vélhetően köhögés, taknyosság, de persze ilyesmire nem is gondolunk, mert Pimpi most már úgy megerősödött, hogy mi is elkezdünk normálisan élni, le kell kerülni a szopóágról, punktum.

Asszem, ennyi, lassan mennem kell telefonálni apunak, aki a héten kimenőt kapott, jövő héten jön újra felügyelőnek. 

Holnap tornára megyek este, nem lesz időm írni, pedig tartozom még egy összefoglalóval anyósom dicséretéről, meg a viszontlátás öröméről. Dióhéjban annyit, hogy mindenki örül, mindenki boldog, persze 24 óra elteltével összebalhéztunk a kölyökkel, de ez így kerek.

 Köszönés helyett volt "de jó, háttal kell ülni", aztán most fogják egymás kezét és random cuppogva nyalakodnak. Apu jól láthatóan csak felső testre gyúr, anyu meg a derékra. És ha a pasi még egyszer azt mondja, hogy én is szeretlek szerelmem, akkor lerúgom az orrát. Aggodalomra nincs ok, mert akkora van neki, mint a Bazilika kilincs, tehát ingyenesen át is szabnám a fizimiskáját. Remélem, nem jönnek végig... Cupp. Mondom, ez fog menni végig. És ezek már házasok, ahogy a gyűrűjüket elnézem. Baszki, de nem bírom ezt a típust. Pláne úgy, hogy tegnap hajnal 6 óta aludtam 45 percet. 

 Szeretném megköszönni a "még mindig nem jó a csengőnk" szomszédunknak, hogy ma éjjelre időzítették az idei gitározós, részegen abajgós házibulit, így semmit nem aludtunk. Negyed 2 után kihívtam a rendőröket, aztán kb. 1 óra múlva végre csend lett, de mi már akkor nem alhattunk, mert 4-kor egyébként is ébredtünk volna, hogy elérjük a hajnali vonatot. Szóval azon nem kellett aggódnunk, hogy véletlenül lekéssük az IC-t, mert nem halljuk meg a vekkert.

Tehát hamarosan indul a vonat, kb. 2,5 óra, és újra megölelhetem a kicsiny majmomat.

Ez egyben egy eszperente teszt, tudok-e blogolni a vonatról. Enélkül ugyanis nem élet az enyém sem. :)

Szeretettel küldök egy kis boldogságot. Ezt is a melóhelynek köszönhetem. Imádom. A számot is, meg a melót is. De az interjút is érdekes. https://www.youtube.com/watch?v=qmhh2lGhWXc

Sikerült bejutnom. Már pár napja tudom, mert visszaigazolta az egyetem a 400 pontomat, de azért még lehetett volna az is, hogy érdeklődés hiányában nem indul a szak. És már tervezgettük is a héten Mr. Doe-val, hogyan fogjuk intézni a melót, gyereket, egyetemet. Valószínűleg a középfokú nyelvvizsgát jövő nyáron megcsinálom meló mellett, kihasználva, hogy a gyermek ismét megy a mamáékhoz albérletbe. Az idei évre van elég szabim, hogy abból fedezzem a pénteki sulikat, a vizsgákat még nem álmodtam meg, de ha kell, fizetés nélkülikre megyek.

Ma azt mondta valaki a "hátam mögött", hogy szeret velem együtt dolgozni. Remélem, további jó benyomásokat szerzek és támogatnak a tanulásban is. Egyelőre várom a hivatalos papírt is, és akkor leülök a főnökséggel. :)

Ezen a héten az oktatómedencéből át lettem terelve a mély vízbe, mert a kolléganőm szabadságon van. Tulajdonképp szerencsésen alakult a betanítási időszak, mert olyan eszetlen bolondokháza volt, hogy nagyjából minden tipikus probléma előfordult - meg aztán a kolléganőm tényleg a lelkét kitette, hogy átadja a tudását. Remélem, péntekig nem fulladok meg; ma nagyon jól úsztam.

Azért kicsit durcás voltam, hogy négy emberből ketten húztuk az igát, a másik kettő meg kedélyesen kvaterkázott, sőt egyikőjük még a telefont se emelte meg, de legalább beavatott a részleg kávéfőzőjének rejtélyes világába, mert nehogymá otthonról hozzam magamnak a koffeint. Pedig de. Ahhoz ugyanis nem kell elmászkálnom, továbbá nem kívánom én karbantartani a gépet, mivel azt megszoktam, hogy érdekes módon mindig nálam fogy ki a kávé, víz, telik meg a zacctartó s a többi.

Aztán siettem a dilidokihoz felíratni a következő adag gyógyszeremet. Köszönhetően, hogy fél 5-kor kiürült az irodánk, meg tudtam csörgetni a rendelőt (igaz, hogy egész beszélgetés alatt nem kellett kiejtenem a pszichiáter, depresszió szavakat, tehát kár volt paráznom), és kiderítettem, még nem tört ki náluk a szabadság. Ellenben fél 6-ig fogadnak csak beteget (a 6-ig tartó rendelésre), mert különben sose zárhatnának be. Gyorsan kimentettem magam, hogy én csak receptért mennék, és sietek, de nem biztos, hogy beleférek az időbe. Semmi gond, ha késnék, mert felírták a nevem, a betegfelvételt is értesítik, így biztos tudnak fogadni. És jó, hogy ilyen előrelátó voltam, mert 10 percet késtem, mivel a Kálvinon pont ennyi időt fecséreltem el azzal, hogy a 9-es busz megállóját kerestem.

Aztán megbeszéltem az asszisztenssel, hogy legközelebb meg adnak igazolást a háziorvosomnak, hogy ő is felírhassa a spéci dilibogyómat, és akkor nem kell a munkahelyről versenyt futnom az idővel.

És közben 2 hete nem láttam Pimpit, a mama már nyugtatót vett be, mert kissé nehéz a gyerekem természete olykor, és most már tényleg a kozmosz egyik fekete lyuka tekereg a lelkemben, bár küzdök ellene... Hiányzik a kicsiny malacom, lelkiismeret-furdalásom van, szorongok. Hiába tudom, hogy most ez a legjobb megoldás, akkor is rossz érzéssel tölt el, hogy még kb. 2 hétig gyerektelenek leszünk. Mi van, ha Pimpi haragudni fog ránk, mert ennyi ideig nélkülözi az anyját, apját, mi van, ha a lelke sérül, ha elhanyagoltak érzi magát? Basszus, remélem, minden rendben lesz, mert egyébként jól érzi magát, de...

Vasárnap elcseréltük anyósomékkal a 15 kilós unokát egy utazótáskányi tojásra, sonkára, zöldségre, tarhonyára. Ha a hó fogságába esnénk (melynek a reális esélye a hőmérő higanyszálát elnézve igen csekély), ebben az évben akkor se halnánk éhen.

Pimpi olyannyira jól érzi magát, hogy ha rosszalkodik, akkor azzal szokták anyósomék riogatni, hogy összepakolják a motyóját és irány vissza Pestre. Mamaaaa, nem akarok Pestre menni, itt akarok maradni! Amikor telefonon értekezünk, a gyerek elmeséli 1-2 mondatban a nap számára legfontosabb eseményét, aztán szia anyuc, szia apuc, és már a terasz másik végében dolgozik, egy könnycseppet se ejt amiatt, mert nem lát bennünket.

Nagy kő esett le így a szívünkről, bár én titkon reméltem, hogy gördülékenyen fog menni az unoka nyaraltatása.

A munkámról annyit, hogy sok, stresszes és szeretem. Az első nap a malmozásról szólt, de aztán másnap délre lett gépünk, és attól fogva húzzuk az igát a másik 2 új kollégámmal együtt. Eltekintve attól, hogy megállás nélkül dolgozom, agymosottan érek haza, mégis felvillanyoz a kihívás. És marha nagy szerencsém van azzal, hogy a nyári szünetre esett a kezdésem, mert ha Pimpi is itt lenne, akkor nem tudom, hogyan regenerálódnék reggelre...

Hiányzik a gyerekem, de szerintem mindenkinek jót tesz, hogy egy kicsit kipihenhetjük egymást. Emiatt néha van bennem egy furcsa és fájdalmas érzés, hogy mi a fene lesz velünk szeptembertől, de ezt igyekszem elhessegetni, mert az még odébb van, és majd azt is megoldjuk valahogy. Az is biztos, hogy a dilibogyómat muszáj tovább szednem, mert most meg ugye beálltam a frontvonal elejébe, amíg nem jövök bele a melóba teljesen, addig szigorúan kell a vegyi segítség.

Tegnap meló után elmentünk Mr. Doe-nak ingeket vásárolni, mert a régieket kinőtte. :) Aztán hazafelé a Nyugati - Blaha utat gyalog tettük meg, mert már olyan régen sétáltunk így, meg legalább beszélgethettünk egyet.

Most még van időm főzni, viszem a kosztot magammal, aztán ha visszakapjuk a gyerekünket, majd meglátom, hogyan bírom erővel.

Ja, és kapok nyelvpótlékot, amitől teljesen lehidaltam, továbbá még most se hiszem el, hogy felvettek oda, ahová titkon vágyódtam...

Egyébként meg az én imádott fiamnak totemállata is lehetne a címben szereplő. Valami észvesztő, hogy milyen lassan készülődik, és lusta is, és ábrándozik. Ha ilyen marad a későbbiekben is, nem lesz ember, aki hosszú távon bírja mellette.

Ma reggelre Pimpi bepisilt, aztán meg azon nyekergett, hogy ő nem akar az új oviba menni. Nagyon nem szereti az összevont csoportokat (én se, mert valami hihetetlen fejetlenség uralkszik), aztán meg is sajnáltam, meg eszembe jutott, amikor 10 évesen napközis táborba kellett mennünk a tesómmal, és hihetetlenül borzalmas volt, de szerencsére 1 hét után kötőhártya-gyulladásunk lett, aztán anyuék inkább vissza se vittek bennünket.

Élénk az élmény, így most osztottam-szoroztam, hogy már állásinterjúra nem kell mennem, a munkaügyiben elintéztem a papírmunkát, semmi akadálya, hogy a gyerek itthon maradjon és hárfázzon az idegeimen. De ma még kötelező volt mennie, mert attól tartottunk a férjemmel, hogy ha azonnal rábólintunk a gyerek nyekergésére, akkor azt úgy értelmezi, hogy szeptembertől is majd ez lesz a rendszer, hogy ő nyafog egyet, mi meg ugrunk... Megbeszéltük Pimpivel a szabályokat, sírás nélkül bement a csoportba, és megpróbálja túlélni az utolsó napot az oviban.

A múlt héten úgyis kiszöktek az egyik kislánnyal az udvarról, mert úgy döntöttek, ők hazajönnek egyedül. 60 méterrel távolabb leültek egy padra, aztán egy ismerős anyuka pont arra járt, kérdezte őket, hogy hol vannak a szüleik, s mit is csinálnak ők ott, a gyerekek meg előadták, hogy mennek haza egyedül. Anyuka visszakísérte őket az oviba, ahol akkor már felfedezték az eltűnésüket... Nem részletezem tovább. A nagy kapu azóta is 5%-ban van csak beriglizve, a szülők, de még a dolgozók se veszik komolyan a kiírást, hogy a kölkek védelmében kell a kaput kallantyúval is zárni. Ja és nem, nem tettem panaszt, bár amikor másnap is azzal basztatták a fiam, hogy az X néni éjjel se aludt, és sírt, és próbálták a bűntudatát növeli, akkor volt az a pont, amikor esmént elmondtam, hogy a gyerekek ezt nem gonoszságból csinálták, ők ezt nem értik még, nem kéne őket piszkálni, inkább a felnőtteknek kéne rájuk jobban vigyázni. Ha tovább rugóznak X néni lelkivilágán, akkor viszont lehet, hogy mentem volna panaszkodni.

akkor biztos, hogy a szigetelő csapat felelős műszaki vezetője az első bejáráskor felmérte volna, hogy itt és itt klíma, ott és ott parabola van, ezeket le kell szerelni a szigetelés, vakolás, festés idejére. Ha én szültem volna ezt az embert, akkor megkérte volna a szövetkezetet, hogy erről is tájékoztassa a lakókat, ne csak a zajról, piszokról és szabad bejárásról, továbbá kérte volna az ominózus lakókat, hogy vegyék fel vele a kapcsolatot időpont egyeztetésre. De nem én szültem. Ahogy a szövetkezetet sem.

Nagy nehezen azért kiderítettem az ipse telefonszámát, mert a szövetkezetnél se volt meg. Miért is lett volna, az ember kergesse a melósokat, üljön otthon, és várja, hogy az ő emelete magasságába érkezzenek a mozgó híddal, mert akkor tud velük beszélni.

Felhívtam, és ekkor ért a következő meglepetés, hogy nem 1 hónap múlva érnek a mi sorunkra, hanem már a jövő héten, és kb. 3 hét múlva végeznek is az egész házzal. Tessék, még így is kapkodás lett belőle! Szerencsére a klímások pénteken el tudnak jönni a kültéri egységet leszerelni, akkor még itthon vagyunk, munkahelytől szabadok.

De legalább nem csíkos lesz a fal mintája, hanem lépcsőzetes, a színe meg különösen szép, olyan fáradt naracs, és egyébként nekem nagyon tetszik, így mindent megbocsájtok.

Klikk egy kis zene ínyenceknek: RDM - Smells Like Teen Spirits

Elkezdték szigetelni a 88 lakásos házunkat. Ez tök jó, gyorsan haladnak, de senki nem keresett meg bennünket, hogy a klímával mi legyen. Reménykedtünk, hogy azért nagy a csönd, mert nem zavar senkit, meg fogják oldani. Azért ma sikerült elcsípnem a főbejárati homlokzaton dolgozó embereket, akik felvilágosítottak, hogy le kell szedni a klímát és kb. 1 hónap múlva érnek hozzánk. Fantasztikus: júliusban klíma (és ventilátor) nélkül fogunk aludni. De abban bízom, hogy nem lesz túl nagy szívás.

Kiértesítettem a visszalépésemről azokat a cégeket, ahová küldtem álláspályázatot, és még tart az elbírálás.

Összekészítettem a paksamétámat, a leendő munkaadóm ugyanis nagyon szervezett, adott listát a benyújtandó iratokról. Holnap intézem a munkaügyi központot, csináltatok igazolványképet.

Biztos megéreztem, hogy közeledik az államilag finanszírozott szabadságom vége, mert még hétfőn beugrottam a Hádába ujjatlan vászon ingblúzokat túrni, meg nyári blézert, hogy majd az irodában legyen szép ruhám. Meg felhajtottam, beszűkítettem, átalakítottam vagy 6 nadrágot, és ebből kapásból egynek szegecses volt a zsebe, amit a derékszűkítő megvarrása után át is kellett helyeznem, de hát az a fránya szegecs... Körbevágtam, aláfoltoztam az 5 mm-es lyukat, a zseb pont takarja, meg amúgy se szoktam betűrt felsőket hordani, szóval profin megoldottam.

Pimpit július 2-án leszállítjuk anyósomékhoz, a gyerek már alig várja. Közben apu felkészül, hogy ha az unoka visszakerül Pestre, akkor ő utazik szitterkedni 5 napot, és utána, ha minden jól megy, viheti is magával haza a gyereket. A továbbiakat meg majd meglátjuk.

A mit eszünk a munkahelyen kérdés még lóg a levegőben. Amit nem fogok csinálni: este 8-kor még összedobom a másnapi ebédet. Ha esetleg tudok a hétvégén annyira előre dolgozni, hogy esténként csak feltétet kell készíteni, vagy tésztát kifőzni, akkor visszük kis dobozban a hazait. Ha ez nem működik, akkor rendelni fogunk.

Reggel Mr. Doe viszi a gyereket oviba (ez szeptembertől esedékes), délután pedig én hozom. Péntekenként 2-kor fogok végezni, olyankor tudok majd komolyabban vásárolni. Augusztusban nyit a KÖKI Terminál, azért az is egy segítség, hogy ne járjuk szét a várost, ha hirtelen elfogy a mittoménmi, továbbá Mr. Doe-val megosztjuk a teendőket.

Napokon belül meglesznek a ponthatárok, aztán ha felvesznek, meglátjuk, hogyan reagál a főnökség a hírre. A jogi asszisztensi jól passzol a köztisztviselői státuszhoz, akár még támogathatják is, ha meg másként nem megy, halasztok. De addig is van időm mérlegelni.

Felvettek! Július 4-én kezdek az egyik állami hivatalnál köztisztviselőként, ügyfélszolgálatosi státuszban.

Délben még úgy indultam utamra, hogy állásinterjú 2. kör. A titkárságon várakozva kezdtem egyre feszültebb lenni, mert kedélyes nevetgélés szűrődött ki az irodából, meg szakmáztak, hát én itt labdába se rúgok, aztán arra gondoltam, hogy esélytelenek nyugalma, nincs vesztenivalóm, meg aztán itt működik a klíma, legalább nem izzadok. Majd a leendő főnököm (akkor még persze ezt nem tudtam) bevezetett, megkínált innivalóval,  majd közölte az örömhírt, hogy ez már nem gyóntatás, mert tagja vagyok a csapatnak és ő csak egy előzetes ismerkedésre hívott bennünket össze, mivel ő nem tudott résztvenni a meghallgatásokon. És akkor kaptunk paksamétát, amit már a személyügynek kell kitöltve leadnunk az első MUNKANAPUNKON (értitek, munkanap, 2006. szeptember 1. óta nem volt nekem olyanom). Megnéztük az irodánkat, bemutattak bennünket a nagyfőnöknek, mert főnökből bőven ellátottak (hiszen egy állami cég), de egyébként tiszta udvar, rendes ház, látszólag profi informatika, aminek aztán mi is a részesei, üzemeltetői leszünk.

Ja, és senkit se érdekel, hogy gyerekem van. A felvételit meg már szóba se kellett hoznom, mert majd megoldjuk.

Összegezve: a célkitűzéseimet szerintem elértem. Sőt! Szerettem volna visszamenni a közszférába - pipa. Nem közalkalmazott, hanem a magasabb bérezésű köztisztviselő leszek- sok pipa. Eddigi tudásomat használom fel - pipa. Egy kicsit azért új - pipa. Jó munkahelyi körülmények - pipa. Könnyen elérhető helyszín, 1 órán belüli beérés - pipa (1 átszállásos megközelítés, a metró az ajtóban tesz le). Ja, és nem használtam fel protekciót - pipa és vállveregetés.

Este meg megvitatjuk, hogy mi legyen Pimpivel.

Mától összevont csoportok vannak az oviban. A mi Pimpink még ilyenbe nem járt, ezért, meg az ovi meglehetősen fejetlen szervezése miatt is ez egy kis sokkot okozott nála (nálam is, de próbáltam nem mutatni).

Amikor beléptem az épületbe, és a csukott ablakok, meg a nagy némaság fogadott, már rosszat sejtettem, hogy mégse a mi szárnyunk az ügyeletes, hanem a főépület (pedig ezt a múlt héten direkt egyeztettem). Összeszedtük az öltözőszekrényből a motyót, átbaktattunk, megkerestük, hogy hol vannak a többiek. Pimpi úgy szorította a kezemet, hogy kifehéredtek az ujjai. Mondtam, hogy mindent megnézünk, megbeszélünk, nem hagyom ott úgy, hogy ne legyen valamivel tisztában. Persze az ő jelével ellátott szekrény már foglalt volt, de cirkusz nélkül elfogadta, hogy akkor most másikba rakodunk, az legalább lent van, nem kell padra állnia, ha valamit ki akar venni. Aztán megnéztük a mosdót, majd irány a csoportszoba. A csoporttársai egy kupacba gyűlve, az arcokon félelem, riadalom, szorongás. Az óvó néni nem mutatkozott be (béna vagyok, valószínűleg azt kellett volna csinálnom, hogy bemutatkozom én, és megkérdem, hogy hívják a 2 óvónőt és a dadust, de majd délután korrigálom a hibámat), de legalább megmutatta Pimpinek, hogy hová pakolhatja az alvókáját. Kíváncsi vagyok, hány ruha fog elveszni ezen hét alatt. Remélem, azért pár nap alatt feloldódnak a gyerekek.

Viszont a fiamon elájultam, mert nem sírt (igaz, ez akár rosszul is sülhet el).

Kifelé jövet a mi dadusunkkkal futottam össze, mondta, megy, megnézi a kis drágáját (Pimpi), amit nagyon meg is köszöntem, mert akkor nagyobb biztonságban érzi majd magát.

Mindjárt rohanok is érte, aztán megyünk az új szandálért, amit eltetettem neki, mert a régi talpa már lassan szétválik,  annyira elkopott, továbbá ki is nőtte.

Megjött a gyerek dzsungelmániás albuma. Majdnem 10x-es áron jutottam hozzá (tiszta hülye vagyok, nagyjából megvan a véleményem arról a szülőről, aki ilyet csinál, így ezzel most magamat is minősítettem), viszont boldog a fiam, ezzel alszik, hurcolja a könyvet mindenhová, és ragasztja a képeket, és visszük magunkkal a papához is, a vonaton majd folytatjuk a matricázást, meg persze már reggel azzal kezdte, hogy bebújt mellém, és mesélt belőle.

Tegnap estére Rectodeltet kellett Pimpinek beadni (a háziorvos rendelte el), mert ez az asztmázás már hetek óta tart, a Fenistilre nem igazán reagál, nagyjából a Ventolin is olyan, mint a semmi. Ritkán vagyok tanácstalan eü. kérdéskörben, de most a kezeimet feltettem.

A legbosszantóbb talán az, hogy de. 11-kor a gégész azt mondja, hogy szépen javul a gyerek, az öblítés alig hoz ki valamit, hiszen nem is taknyos, a füle is rendben, 1 hét múlva egy utolsó kezelésre kell beugranunk.

14 órakor fekszünk le, a gyerek úgy köhög és hörög, hogy kell 30 perc az elalváshoz.

17.30-kor beugrunk a háziorvoshoz, ő már semmit sem hall a délutáni drámából, bár nem néz hülyének, sőt. A fülbe nézve behúzott dobhártyát lát, így felírta a fülcseppet.

Oké, tudom, hogy a fül tud ennyire rohamosan változni, de azért ez nekem akkor sem kerek.

És továbbra sem tudom elfelejteni azt, hogy mi van, ha ez reflux. Hogy rendszeresen akkor kezdődik a köhögés, amikor a kölyök feje párnát ér. Azt viszont nem tudom hova tenni, hogy reggeli ébredés után miért van köhögési rohama.

Nem tudok semmit, és a gyerek meg szenved.

Hajnalban befulladt Pimpi, 10 perc biztos kellett a Ventolin után, hogy végleg elmúljon a köhögése, és elaludjon. Addig mellé bújtam, aztán a simogatáson kívül nem tudtam sokat tenni a nyugalmáért, de biztos az is sokat jelentett neki.

Mivel fél 5-kor másztam vissza a helyemre, bőven 7 után tértem magamhoz. Ennyit arról, hogy korán járjunk az oviba.

Ovi után elugrottam leadni egy határidős álláspályázatot.

Újra haza, tesz-vesz a háztartás körül, vasalás, ebéd, és indultam egy interjúra.

A helyszínre időben befutottam, teljes lelki nyugalommal mentem az OEP ügyfélszolgálatos székházához, volt nálam ernyő, így az eső se zavart, aztán meg mégis jött a kapkodás, és szinte végszóra jelentkeztem be a recepción, mert az OEP a Váci úton is lakik. Pedig mindent alaposan le szoktam ellenőrizni, most valahogy nem is törődtem a címmel, mert hát én tudom, hogy az OEP az Árpád hídnál van. Majdnem pórul jártam.

Gyorsan végeztem, mert futószalagon hallgatták meg a népet, igazából arra se volt esélyem, hogy tisztázzam a munkarendet, én nagyon szimpatikus és felkészült versenyző voltam, aztán már mentem is tovább.

Az Örsön feltankoltam elvitelre 2 adag thai csirkét pirított tésztával, holnap az lesz az ebédünk. Aztán találtam egy viszonylag normális sportcipőt féláron.

Az eső esmént esett, kezeim pakkal tele, majd belefutottam egy véradós buszba. Hát akkor csak úgy mellékesen beugrottam oda is. Elvileg nem vagyok beteg, most se műtét, se terhesség nem akadályozott, a dilibogyómat lelkiismeretesen bevallottam, aztán hagytam, hogy megcsapoljanak. Igaz, ehhez meg kellett küzdenem a TV stábbal is, akik ott buzgólkodtak, persze vért már nem adtak, mert féltek, pedig az lett volna az igazi és példamutató vágókép...

Persze a bejárati ajtóban eldurrant a szív alakú lufi, ezt már nem tudtam a gyereknek megmutatni, de sebaj.

Igazán mozgalmas nap lett a mai.

Tegnap volt a csoportunk évzárója. A mi ovinkban ez úgy megyen, hogy nem a megszokott össznépi Himnusz, verselés, éneklés, ájulás a napon, vagy közös futás az eső elől az ünnep, hanem minden csoport külön-külön szervez egy kis műsort (mesedélutánt), melynek alapját azok a dalok, mondókák, körjátékok adják, amit a gyerekek az adott évben tanultak. Bónuszként a dramaturgia úgy alakul, hogy a szülőket is bevonják a játékba.

Édesek voltak, nagyon ügyesek, mindenki énekelte, mondta, csinálta a dolgát, a szülők is odatették magukat. És az én közösségi munkából magát kivonó fiam végig figyelt, önként jelentkezett, hogy a kiszámolót ő mondja el, és szerencsére ki is választották, és Pimpi szépen elmondta a tám-tám taligát, hangosan, nem zavarta meg a sok ember előtti szereplés. Nagyon büszkék vagyunk rá. És tényleg csoda ez a csoport, ahhoz képest, hogy kicsik, baromi ügyesek, fegyelmezettek és koncentráltak. (A tavalyi bölcsis ballagáshoz képest Pimpi óriásit változott esmént.)

Persze az ovis meló folyik tovább, eredeti tervek szerint Pimpernel ebben a hónapban jár már csak közösségbe, aztán majd nagyszülőzés, meg ha engem nem vesznek fel (most is megyek szakmai interjúra, meg ezen a héten és a jövő héten is 1-1 visszaigazolást várok), akkor én leszek a bébiszitter - bár akkor is utazni fogunk a mamáékhoz és apuhoz is. Itt Pesten meg egy úttörővasút, egy Budakeszi Vadaspark, egy Vasúttörténeti Park és Margitsziget biztos úticél lesz, meg még egyéb kirándulások. Nyaralni a nagyszülőknél fogunk, meg a keresztanyámat kéne meglátogatni, továbbá sógornőm egyetlen élő nagyiját (a szülei már mind elmentek). Aztán strandolunk is, ja, és várom a ponthatárokat, hogy leszek-e egyetemista vagy sem.

A franc essen a Sparba, meg belém is! Az elején nem vettem gyűjtőalbumot, mert minek. Aztán az oviba lelkesen hordták a kölkök a saját albumaikat, így a fiam rí, hogy neki is kell olyan, nem elég a saját füzete. Na, hetekig kujtorogtam az albumért, de nincs, és nem is lesz. Helyette le lehet tölteni a netről, és ki lehet nyomtatni. 72 oldal, telibe színes, nem lenne elég rá egy töltet patron. És akkor arról nem beszéltünk, hogy a könyvszerűséget félbe hajtott A3 lapokra nyomtatással kívántam volna elérni.

Basszus, basszus, basszus. Sajnálom a gyerekem, mert ezt én szúrtam el, és érzem, mennyire fáj neki, bár még ígértem, hogy próbálok szerezni valahogy, valahonnét. Ráadásul itt van 300 matrica, amit be kéne ragasztani...

Tegnap beugrottam képviselni a csoportunkat az SZMK szülői értekezleten, mert senki más nem ért rá délben... Meg is értem őket, utólag már én is letagadtam volna, hogy szabad vagyok, mert ami ott ment, azt csak a szülőik paródiáiban lehet látni. Amikor az egyik mutter azt tudta kiköpni a száján, hogy ő már 18 éve nem járt játszón, mert oda csak szotyizni, meg tracsizni járnak a zanyák, akkor legszívesebben felálltam vón, és irány haza, mert itten anyaállatok vannak, és harapnak. Juj már, de örülök, hogy a mi csoportunk egyelőre mentes ettől a fajtól! Egy eredetileg 10 perces megbeszélést sikerült 80 percre duzzasztani.

Pénteken hazaugrottunk, a kölyök és én, anyósomékhoz, mert megérett az eper. Mr. Doe szombaton jött utánunk. Újfent el kell mondanom, hogy asszonyt az anyósa nem kényeztetett úgy, mint engem, ráadásul ő a világ legtürelmesebb nagyanyja is. Én tényleg pihenni járok a férjem szüleihez. Imádom őket, imádok ott lenni, és a fiam is hasonló véleményen van.

Remek időjárást fogtunk ki az eprészéshez! Nem győztem napozni, különös figyelmet fordítva a lábaimra, így a napágyat úgy helyeztem el, hogy a fejem a szomorú nyír alá essék, a lábaim viszont hadd piruljanak - fittyet hányva az ózónlyukra. Sőt, még naptejet se használtam, ugyanis az idén valami csoda ment végbe a szervezetemben, és elmúlt a napallergiám. Nem égek, hanem folyamatosan barnulok, és véresre viszketős kiütéseim sincsenek. (Szerintem a spéci vitaminjaimnak köszönhető a változás, aztán dolgoznak az antioxidánsok.)

Hoztunk haza több kilónyi ropogós cseresznyét, és még több kilónyi epret. Kölök is szedte a kis talicskájába, és ami aztán mindent vitt, hogy félkilókat berámolt a kis gyomrába, mert rájött, hogy az eper isteni.

Most aztán van itthon cseresznyés pite, eperkrémleves, meg gyümölcs csak úgy.

Amikor az embert azzal köszöntik a fogadóórán, hogy örülnek a jöttömnek, mert ha nem jelentkeztem volna a kifüggesztett listán, akkor engem külön behívtak vón, mert hát vannak itten problémák.

Gyomorszáj összeugrik, szem kitágul, belül némán káromkodik. Még jó, hogy mindennap megyünk, mindennap kérdezünk, s mindennap azt válaszolják, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó.

Aztán a beszélgetés alatt kiderült, hogy ők egy másik gyerekről beszélnek, mert igaz, hogy a mi Pimpink nem egyszerű eset, de úgy gondolom, hogy nem is ő a csoport réme. 4 éves, és mi ennek megfelelően kezeljük. Ha körbe-körbe rohangászni szeretne, akkor hagyjuk, mert iskolában erre már nem lesz lehetősége, dumál sokat és hallgatjuk, a kisebb-nagyobb mániáit meg tiszteletben tartjuk. Azért csak ágy- és szobatiszta lett, kifújja az orrát, önállóan eszik, öltözködik, külön trenír nélkül köszön mindenkinek, akiknek mi is, meg már nem is tudom, miket kéne felsorolnom, amiket neki illik tudnia a szakkönyv szerint.

Mikor legyen gyerek egy gyerek, ha nem gyerekkorában? Nem vagyok egy Vekerdy fanatikus, de most egy pillanatra bevillant az elmémbe a Waldorf módszer. Azt azért az elmúlt 4 év alatt megtanultam, hogy ha megfeszülök se lesz mintagyerekem, de nem is kell, mert ha kölcsönösen csiszolódunk egymáshoz, tartalmas és gazdag kapcsolatunk lesz.

Igen, mi itthon sok dolgot megengedünk a gyereknek. Egész pontosan az a rendszer, hogy élni és élni hagyni. Feleslegesen nem piszkáljuk, nem trenírozzuk. Ha nem mondja el a mondókát, nem fogjuk kínozni.

Hogy kántált és nem énekelt? Nem mondja? Az óvodának köszönhetjük, hogy végre énekelni kezdett, mert addig csak elszavalta a tőlem tanult dalokat, aztán jött az áttörés. Bármily meglepő, nagyon sokat énekeltem, verseltem neki, ki ne hozzuk már ebből is azt, hogy az én hibám, mint a nem rágás is.

Tanulság: a magyar oktatásban azok a jó alanyok, akik átlagosak, nem hangosak, nem túl halkak, felelj szépen, ha kérdeznek, tedd fel a kezed, minden kézműves foglalkozásban aktívan résztvesznek, és legfőképp, nincsenek megmagyarázhatatlan dolgaik. A csodabogarakat lábaiktól, szárnyaiktól megfosztjuk, mert az hibás, nem jó, túl sok energiát igényel a nevelésük. Falanszter, az kell nekünk, nem egyéniségek tárháza. Mi ez, Nemzeti Színház?

És hát a gyerek egy álomvilágban él. (Csendben megjegyzem ismét: 4 azaz négy éves gyerekről beszélünk.)

És nem érti meg a feladatokat sokadjára se a körjátékoknál. (Idézem az apját: ha létezik haszontalan ostobaság, az a körjáték. Ki nem állta gyerekként, tulajdonképpen azért jó az embernek megérni a 9 éves kort, mert akkortól talán békén hagyják ezekkel a marhaságokkal.)

A kudarcot is nagyon rosszul tűri. (Én is, csak már vagyok annyi idős, hogy ezt uraljam. Gondolom, 4 évesen még nem várható el az önismeret ilyen magas fokú megléte, persze lehet, hogy a mai gyerekeknek már ez is kötelező.)

Nehezen motiválható. Igen. És?

A végén azért elmeséltem nekik, hogy elég rögös volt az indulásunk, ami persze sértés azon családokra nézve, akik pl. a PIC-ről indultak és terápiáról terápiára jártak. És hogy én a lassú haladást érzem, s szerintem a gyerekem nem egyszerű, de igenis szeretettel kezelhető. Nem mellesleg jómagam is álomvilágban éltem, kb. 10 éves koromig abszolút nem voltam képben a körülöttem forgó események dinamikájával, miértjével, csak sodródtam az árral, és nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben, ami a későbbiekre is rányomta a bélyegét. Valószínű, hogy a genetikának köszönhetően Pimpi is kapott egy adagot ebből.

És jól hall ez a gyerek, anyuka?

Szelektíven, de jól. Az elmúlt 9 hónapban 2x vizsgálták, nem találtak gondot. De én pl. ha olvasok, akkor ágyút is lehet mellettem sütögetni, továbbá ideges leszek, ha nem hagynak békén.

És egyszer az is volt, hogy kérdéseket tettek fel a gyerekeknek, már a 3-nál jártak, amikor a fiam jelentkezett, melynek nagyon megörültek az óvónők, hogy aktivizálódott a kis passzív, s a kölyök válaszolt is az első kérdésre. Hát mert az én fiam, ez olyan rá jellemző. Ez még nálam nem kondítja meg a vészharangot.

De ha mondanak neki valamit, akkor ő oda se figyel, vagy ha válaszol is, akkor tök másról, az éppen őt foglalkoztató témáról kezd el beszélni. Ezt is aláírom, de ezt mi már megszoktuk, ezzel élünk együtt. A többi gyerek nem ilyen?

Természetesen tanácsot nem kaptunk, vagy iránymutatást azon kívül, hogy a mi gyerekünknek hogyan kéne viselkednie. De mostantól vigyük 8-ra, hogy tudjon még reggel kézműveskedni, meg játszani a többiekkel.

Én eddig úgy voltam vele, hogy mivel megtehetem, csak fél 9-re viszem, hadd játsszon még itthon, hadd legyen az anyja mellett, de ezek szerint én rosszul látom a dolgokat. Akkor most keményebb napirendet szerkesztünk, és 8-ra járunk, korán fürdetünk és fektetünk.

Továbbá görcsösen átadjuk a "normális" viselkedési formákat, a kérdésekre adandó helyes válaszokat, hadd asszimilálódjék a gyerek. Hát ha nem segít neki a szüleje, sose lesz belőle nagy magyar átlag.

Egyébként meg tényleg elviszem egy felmérésre, hogy a vissza nem épített primitív reflexeket felülvizsgálják, továbbá egy objektív audiológiai vizsgálatra is kérek időpontot, mert addig nem hagynak nekem békét (lásd a kancsalság vs. védőnő esetét).

Pikírt vagyok, poénkodom itt komoly dolgokon. Megsértődtem, pedig igazuk van valahol. Valahol viszont én sem mondok balgaságot. Nem tudom rendesen szavakba foglalni, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban, de most nagyon mélyen érintett, hogy mekkora felelősség a szülőség.

Egyébként imádom ezt az óvodát, más mint az én időmben. De az tény, hogy itt is az eminens van ösztökélve, támogatva, az a nagy kedvenc, míg a visszahúzódó, a passzív, a magának való csendes folyton konfrontálódik.

És egy apróság: az a muzulmán kisfiú, akit nagyjából az utca nevel (kb. 4 év után tudtam meg, hogy ki az anyja, mert akit addig annak tituláltam, az a 14-15 éves nővére - gondoltam is, hogy szegény, biztos lányanya, bár az életvitelét nézve nem sokat tanult belőle, aztán kiderült a turpisság, hogy ő csak szitteli a kistesót), jobban káromkodik, mint a kocsis, akinek köszönhetjük, hogy a fiam fegyvereket épít legóból (tessék, mondtam én hogy építeni szeret), és a Pókember mindent visz, még akkor is, ha szegény Pimpi azt se tudja, ki az, s mi az, szóval ez a gyerek úgy kézműveskedik, hogy csak lesünk. Sőt, emlékszem, én azt hittem, hogy a kis srác mozgássérült, meg hogy nem tud járni (nagy rejtély volt ez a kölök nekem úgy családilag, mint fejlődésileg), mert a testvére mindig csak a babakocsiban dekkoltatta, amíg ő ping-pong asztalnál pasizott a telep hasonlóan jóképességű kamaszaival, aztán tessék, a fiú szerintem a legügyesebb mozgású 4 éves, úgy pattog féllábon a trambulinon, mint egy felnőtt (az én fiam féllábon szökdécselését inkább nem említeném, még kifejlesztés alatt áll ezen képessége).

De nekem legalább nem mondták, hogy nem figyelek a gyerekre igazán, meg nem dicsérem eleget. Nem kell mondanom, hogy ezt sikerült olyan anyának mondani, aki igenis, hogy figyeli és dicséri.

Egyébként meg kit érdekel?