Fel voltam lélekben készülve, hogy Pimpikém 1,5 hónap távollét után majd büntetni fog, nem szól hozzánk, haragszik ránk, de azért a szívem mélyén tudtam, hogy ő nem ilyen. És rikoltozva futott az állomáson elénk, aztán csak szorított magához, simogatott és puszilgatott. Az apjának viszont köszönni is elfelejtett, de Mr. Doe nem vette a szívére, sőt közölte, hogy nem ő tutult azon 1 hét után, hogy nem bírja a kisfia nélkül. :) Ettől kezdve ha a gyerkőc látóköréből eltűntem, azonnal keresett, hogy hol vagyok, ugye nem mentem haza nélküle? A mamát ezzel kicsit meg is riasztotta, mert senki nem gondolta, hogy ennyire hiányoztam Pimpinek. Aztán megnyugtattam őket, hogy aggodalomra semmi ok, ez a hiány akkor tudatosult benne, amikor meglátott, egész biztos nem szenvedett lelki sérülést.

Anyósomék fantasztikus napirend szerint éltek, továbbá maguktól rájöttek, hogy ha Pimpi nem alszik délután, akkor őrjöngős hisztit rendez a legkisebb probléma előfordulásakor. Így aztán kidolgozták azt, hogy mivel vegyék rá az unokát az ebéd utáni alvásra. Arra is kitaláltak egy jó kis szöveget, hogy normálisan táplálkozzon a válogatós, mindenre csípőből és kóstolás nélkül  "ezt én nem szeretem"-et rávágó kölök. A sóska például nagy kedvenc lett. Szépen belerázódtak a feladatba, nem fordulhatott elő az, hogy mindent megengedtek a méteres despotának, nem nőtt a fejükre. 

Egyszerűen nincs elég szó arra, hogy milyen hálás vagyok anyósoméknak. Vitték úgy a másfél hónapot, hogy tudták, apu nem bírná egymaga a felügyeletet, ezért eszükbe sem jutott, hogy átpasszolják az unokát. Sőt, amikor apu lett a felvigyázó, anyósom aggódva telefonált, hogy a násza bírja-e még idegekkel. Azért 2 szép orchideát vittem a mamának, mert rajong értük, és sikerült olyan színt találnom, amiről tudtam, hogy a szíve csücske. 

Fontos érzésekkel lettem gazdagabb. Eddig is pótanyámként tekintettem a mamára, de ez mostanra már kiteljesedett. Aztán az is nagy élmény volt, hogy a sok vergődés után megint úgy mehettem a fiamért, mint amikor szülés után először jöttünk haza a kórházból, csordultig telve szeretettel, bizakodással, és közben törlődtek a fájdalmas emlékek. Az anyaságom egy újabb szakaszba lépett át, mondhatni megerősödött. A harmadik érzelembomba pedig az volt, amikor láttam, hogy a nagyszülőknek mekkora boldogság adatik azzal, amikor össze-vissza puszilja őket az unoka, és váratlanul az mondja nekik, hogy ő mennyire szereti őket. Így teljes az életünk.