Mától összevont csoportok vannak az oviban. A mi Pimpink még ilyenbe nem járt, ezért, meg az ovi meglehetősen fejetlen szervezése miatt is ez egy kis sokkot okozott nála (nálam is, de próbáltam nem mutatni).
Amikor beléptem az épületbe, és a csukott ablakok, meg a nagy némaság fogadott, már rosszat sejtettem, hogy mégse a mi szárnyunk az ügyeletes, hanem a főépület (pedig ezt a múlt héten direkt egyeztettem). Összeszedtük az öltözőszekrényből a motyót, átbaktattunk, megkerestük, hogy hol vannak a többiek. Pimpi úgy szorította a kezemet, hogy kifehéredtek az ujjai. Mondtam, hogy mindent megnézünk, megbeszélünk, nem hagyom ott úgy, hogy ne legyen valamivel tisztában. Persze az ő jelével ellátott szekrény már foglalt volt, de cirkusz nélkül elfogadta, hogy akkor most másikba rakodunk, az legalább lent van, nem kell padra állnia, ha valamit ki akar venni. Aztán megnéztük a mosdót, majd irány a csoportszoba. A csoporttársai egy kupacba gyűlve, az arcokon félelem, riadalom, szorongás. Az óvó néni nem mutatkozott be (béna vagyok, valószínűleg azt kellett volna csinálnom, hogy bemutatkozom én, és megkérdem, hogy hívják a 2 óvónőt és a dadust, de majd délután korrigálom a hibámat), de legalább megmutatta Pimpinek, hogy hová pakolhatja az alvókáját. Kíváncsi vagyok, hány ruha fog elveszni ezen hét alatt. Remélem, azért pár nap alatt feloldódnak a gyerekek.
Viszont a fiamon elájultam, mert nem sírt (igaz, ez akár rosszul is sülhet el).
Kifelé jövet a mi dadusunkkkal futottam össze, mondta, megy, megnézi a kis drágáját (Pimpi), amit nagyon meg is köszöntem, mert akkor nagyobb biztonságban érzi majd magát.
Mindjárt rohanok is érte, aztán megyünk az új szandálért, amit eltetettem neki, mert a régi talpa már lassan szétválik, annyira elkopott, továbbá ki is nőtte.
Ti mondtátok