Rákérdeztem a gondozóknál, hogy Pimpike hogyan eszik a bölcsődében. Természetesen önállóan, szépen, igaz lassan, de biztosan: almát gerezdben, a húst kockázva, ugyanazt kapja már, mint a többi kisgyerek.
És itthon hogy eszik? Etetni kell. Mert ő nem tud enni. Mert fél az ételtől. Ezek a válaszai a miért kérdésemre. Etessél, kéri. És nem hat a szép és a csúnya szó, a magyarázás, a példa, nagy ritkán eszik önállóan, egyébként meg lusta disznó. És még etetve is iszonyat lassan halad, mert folyton dumál. Annyiszor elmondtam neki, hogy evés közben maradjon csöndben, annyiszor zsaroltam meg azzal, hogy ha nem eszik önállóan, akkor elteszem az ételt, és igen, volt, hogy vacsora nélkül feküdt le, mert sehogy se volt hajlandó normálisan ülni az asztalnál. Ez a gyerek gyémántból van, olyan kemény. Engem antidepresszáns mellett is kikészít, de már az apja se húzza sokáig. És a bölcsiben elfogadja a szabályokat (nem mindig), itthon viszont én elcsesztem valamikor a kezdeteknél, és képtelen vagyok kivergődni a spirálból.
Reggel épp vonyított valamiért, kérdem, miért, válasz: mert sírok. De miért sírsz? Mert nyűgös vagyok. Egyre klasszabb válaszokat ad, amin legalább elszáll a dühöm és nevetek. Valószínű, valami derűs megoldással lehetne rávenni az önállóbb létre. Mindig valami apró trükk kellett, de most nem jön az ötlet.
Ti mondtátok