Minden gyereknek vannak heppjei, korszakai. Pimpernel amióta ráérzett az ízére, azóta pakol. Innen oda, onnan ide. Képes félórát elszüttyögni azzal, hogy az egyik szobából egyesével áthordja a kockákat a másikba. Közben magyaráz is hozzá (azt egyelőre csak ő érti), és jól elvan.
Rém aranyos, amikor nyitom ki a konyhaszekrényt és egy kisautó figyel ki a lisztek közül. Ez feledteti velem azt, hogy lassan minden általa kinyitható szekrényből ki kellett költöznöm, át kellett a konyhát, fürdőt rendeznem, hogy csak a biztonságos dolgok maradjanak az alsó 1 méteren. És persze ami tegnap még veszélytelen volt, az ma már nem az, mert közben rájött, hogy kell lecsavarni a kupakot, széttépni/kirágni a tasakot.
A szokásából adódóan megvannak a standard esti programok is: átlag 15 perc kutatás a cumik után. Ebből neki az ivódott be, hogy a "Keressük meg a cumid!" felszólításra hasra vágja magát a szőnyegen és lesi az ágy alját, hogy nincs-e ott. :) Általában nincs ott, de vannak tipikus lelőhelyek, amik folyamatosan bővülnek. :)
A múltkor 2 cumit és egy csomó formaillesztőt találtam abban a felakasztott nejlon táskában, amiben megfázáskor a használt zsebkendőimet gyűjtöttem.
Most meg 3 napig a mosdókagyló dugóját kerestük hasztalan, mert az ifiúr szokott azzal is játszani, és ha nem vagyunk résen, azaz nem gyűjtjük be azonnal, ahogy a kezéből valahol kiesik, akkor lehet tűvé tenni a lakást. Ma végre meglett, a babakocsi lábzsákjában parkolt. És erre is csak azért derült fény, mert odahívott, közben meg elkezdett benne kutatni. Pedig tudhattam volna, hisz a múltkor már 1 faautót és 2 cicás hűtőmágnest utaztattunk így meg. :)
Ezeken mindig olyan jókat mosolygok, vajon mi járhat a kis fejében munka közben!
Ti mondtátok