Azért ennyire nem vészes, és túl fogom élni.

Mindig is éreztem, hogy valami nem stimmel azzal a fiatal fickóval, aki gyakran segített kinyitni az ajtót, felvinni a babakocsit a lépcsőn. Nagyon szimpatikus volt, talpig bringás cuccban (ezzel amúgy is akárki belopja magát a szívembe - csatolva az előző bejegyzésemhez, egy bringás hajléktalannal biztosan elnézőbb vagyok) és öltönyben is egyformán galamblelkű volt, de valamit akkor is éreztem.

Aztán jött velünk szemben az utcán, nyúlt a táskájához, üdvözülten mosolygott, és én arra gondoltam, hogy ugye nem fog elővenni egy szektás prospektust, ugye nem?!

De vett, de vett, de vett. Köszönt, elnézést kért, mert látta, hogy sietek és átnyújtotta a kiadványt... Elfogadtam, neki nem tudtam nemet mondani (azokat az aszott nőszemélyeket szoktam csak lerázni és arra gondolni, hogy ezeknek sincs jobb dolguk, mint a hittérítés). Most aztán megnéztem, melyik szektához tartoznak ezek a jóemberek, akik minden héten megállítanak, sőt némelyek fel is csöngetnek. Jehova Tanúi volnának.

Akkor az előző bejegyzést módosítanám azzal, hogy a szociális érzékenységemet ők is rendesen tudják karcolni.