Az egy remek dolog, hogy a gyerekem nyitott és nem fél. A baj csak az, hogy gát nélkül odamegy bárkihez. Ma az árnyékos játszótéren egy gyerek se volt, ellenben egy csöves ott héderelt az egyik padon. Első körben nem vette észre Pimpi, de amikor mentünk volna tovább, sajnos megakadt a szeme a fekvő alakon, odafutott, hogy megnézze, megsimogassa. Kiabálhattam én neki, hogy nem, nem szabad, de már fogdosta a koszos, büdös embert.
Igen, a szociális érzékenységemben pont ez a határ, sem hajléktalant, sem cigány családot nem fogok örökbe fogadni. Nem irtom őket tűzzel-vassal, ugyanakkor nem vagyok szakember, hogy megoldást találjak a társadalom eme neuralgikus pontjára, meg aztán a nevemben sem fedezhető fel a Teréz anya szókapcsolat. Egyszerűen kerülöm őket, mint a pestisest. Legyen ez az én szegénységi bizonyítványom. A hajam égnek áll, amikor a gyerekem odamegy az alkeszekhez a kisbolt környékén, vagy a közmunkásoknak beáll segíteni a takarításban. Sznobság a javából, vállalom. Ráadásul még stresszel is. De volt olyan, hogy egy retkes nő, aki inkább nézett ki egy bushmannak vagy Koponyányi Monyóknak, épp evett valami szendvicset, Pimpike meg odafutott, hogy kér belőle. Szerencse, hogy az illető nem kínálta meg. (Nem, egy szimpatikus embertől se fogadnám el, hogy az általa megrágott kajából adjon, egy kukázótól meg pláne nem.)
Szóval imádja az embereket. Ultraliberális.
Ti mondtátok