Holnap reggel visszautazunk Pestre, mert nekem mennem kell a kötelező munkaügyis tanfolyamra (egyszer már így is halasztottam). Apu is felkísér, meg szombatig marad is nálunk. Viszem a temetési paksamétát, pár dolgot Pestről is tudok intézni, meg összeállítok apunak egy kis kisokost, hogy pl. anyu mobilelőfizetését le tudja mondani, vagy a munkahelyi temetési hozzájáruláshoz leadhassa a papírokat. Egyéb ügyekhez az eredeti halotti akvi. kivonat kell, azt meg ma postáztuk a nyugdíjfolyósítóhoz. Más ügyekhez meg a hagyatéki tárgyalás végzése kell. Ezek bonyodalmasak, majd akkor mindenképp utazom vissza.

A temetésről majd egyszer írok, számomra még felfoghatatlan az egész. Nagyon sokan tették tiszteletüket, a búcsúztató szövegéről sokan elismerően vélekedtek, a felolvasó 95%-ban meghagyta az én szövegemet, azt kerekítette ki az ő fogalmazványával és a versekkel. Egyetlen embert kellett a koporsótól elcincálni, majd a fejfáról lefejteni: engem. Nem csináltam nagy jelenetet, csak kiszakadt belőlem a zokogás, amin nem tudtam uralkodni, de aztán kibőgtem magam és minden ment tovább. A tor gyönyörű volt, a rokonság úgy tűnik, hogy nem hiányolt semmit. A lakáshoz 5 percre van a sír, így mindennap ki tudtunk menni. Pimpikének elmondtuk, hogy ott pihen a mama. Leült a sír (vagy ahogy ő hívja, a sírhely) tövébe és játszogatott.

A halottvizsgálai jelentésről nem bírok írni, az nagyon felzaklat. Nem kaptunk zárójelentést a kórháztól, emiatt még lesz egy-két köröm, mert ehhez ragaszkodom, hogy le tudjam zárni ezt az ügyet és aztán eltemetem magamban. Mivel nem járultam hozzá a boncoláshoz, és mivel tudom, hogy anyut már nem támasztom fel, így a kórház megnyugodhat, nem indítok pert, de a szívem egy része felelősökért kiált.

Most pedig megyek pakolni, aludni, mert reggel indul a vonat.