Akkor ezt a nyarat is kipipálhatjuk, már ami a sikeres gyermek elhelyezést illeti. Egyszerűen nem tudok elég hálás lenni anyósoméknak, hogy 2 (és tényleg ennyi) hónapon át gondját viselték az unokájuknak. És a gondviselés az 5 éves gyerek esetében tényleg gondot is jelent, mert szeszélyes, impulzív, hangos és intenzív, meg kellően önfejű. De megoldották. Egyszer voltunk látogatóban náluk, mert hívott bennünket Pimpi, egyébként nem mertünk menni, mert nekünk is fájdalmas volt, és tartottunk tőle, hogy ha sűrűn lát bennünket, haza akar jönni. Egészen az utolsó hétig kitartott azon álláspontja mellett, hogy ő örökre a mamáéknál marad, erről az egész falut biztosította. Az utolsó héten azért már mindnyájan bizonygattuk, hogy várjuk haza, a papáék is erre trenírozták és akkor már azzal tódította a helybélieket, hogy haza kell mennie, óvodába kell járnia, különben az anyjáékat megbüntetik és nem kapnak családi pótlékot és nem tudnak kivenni pénzt az automatából. Ilyen remek szövegek azért maradtak meg az agyában, mert ő kitalálta, hogy a papáéknál fog óvodába járni, hiszen látta is a kis ovisokat, ahogy sétáltak a faluban, és iskola is van ott, nem kell aggódnunk. Végül aztán hiányozni kezdtek a szülei, a játékai és a barátai, így gond nélkül hazatért. Csokibarnán, sok-sok élménnyel, sokat okosodva.
Utána 1 hétig apám vigyázott az unokára, ami elég betyárosra sikeredett. 3 napig ki se mozdultak otthonról, mert apu nem érezte magát jól (1 hónapja rágom a fülét, hogy az alvászavara miatt menjen el a dilidokihoz, hogy változtassanak a gyógyszerelésén). Folyton telefonon hívogattak, Pimpi sírt, kérte, hogy menjek hozzá haza. Több esetben nem evett a kölyök, vagy csak pár falatot. Megjegyeztük apunak, hogy legyen határozott, az unokája azonnal kihasználja a bizonytalanságát. Ügyeljen arra, hogy ne a gyerek mondja meg, hogy mi legyen, mert nem anarchiában élünk, meg egy 5 éves egész biztos, hogy simán elvan 1 csomag levesgyöngyön, de szerintünk attól még éhes és amiatt meg kezelhetetlen. Már régen voltam olyan stresszes, hogy görcsöljön a gyomrom. Erre rátett egy lapáttal, hogy a melóhelyen is borzalmasan érzem magam, szóval vágtam a centit, hogy mikor meg apu haza. És az az igazság, hogy Pimpi is többször kijelentette, hogy már nem szeret a nagyapjával lenni, mert a papa semmit se tud, és folyton kérdezősködik. Összességében megállapítható, hogy apu nem tud bánni az unokájával, így mostanában nem fogjuk megkérni, hogy vigyázzon rá. Betegség esetén inkább elmegyek GYÁP-ra, nem érdekel, hogy kirúgnak a távollét miatt, de legutóbb, amikor apu volt a betegápoló, akkor is adott lázcsillapítót, amikor nem kellett volna, ráadásul paracetamolt, viszont lázat nem volt képes mérni. (Pedig a gyógyszerekre ráírtam az adagolást. A lázcsillapítókra feljegyeztem azt is, hogy láz esetén hány óránként adható stb. Ha egy felnőtt emberre ennyit nem bízhatok, akkor az a felnőtt alkalmatlan a feladatra).
Ezen a héten meg Mr. Doe van a fiával. Délutánonként aztán szaladgálunk a boltokba, hogy legyen váltószandál, félcipő, melegítő, hosszúnadrág, úszópapucs, mert mindent kinőtt a kölyök, és nélküle már nem szeretek vásárolni, mert a méreteket egyre nehezebb belőni, meg aztán vannak divatbéli elvárásai is a fiatalembernek. Az, hogy egyszínű nem lehet egy ruha, valami feliratnak, képnek, akárminek lenni kell rajta, már általam is ismert, de azért tejesen nem tudom kiismerni az 5 évesek ízlését. Szerencsére tegnap a tornacipőt is beszereztük, megvan a tisztasági csomag is, az egészséges igazolás is, és akkor hétfőn indulhat a verkli.
Ma még hazaugrom apuhoz egy fodrászkodásra munka után, hogy én is rendezetten mehessek az én iskolámba. Kicsit hüppögött a papa, mert az unokát nem viszem magammal, de az elmúlt két utazásomkor este fél 11 után értem oda, mert valaki mindenképp az utazásom idejére időzítette az öngyilkosságát. Nem kívánok gyerekkel együtt vesztegelni, persze nem biztos, hogy most is az én IC-met választja valamelyik jó képességű életunt ember. Plusz az elmúlt hetet nehezen felejtem, hogy mennyire megbolondult a fiam a nagyapja környezetében.
Most viszont ebédidő, megyek kajálni. Azért az is borzasztó, hogy jelenleg úgy vagyok a munkahelyemen, hogy azt lesem, mikor mehetek haza. Ha sok a meló, akkor észrevétlenül telik a nap, de amikor alig van ügyfél… hát olyankor mahjong rekordot döntök, sorozatot nézek, meg ha elkezdődik a suli, akkor tanulok. És ezt elég tüntetőleg teszem, hogy lássák a kedves kollégák, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a munkájukhoz, és inkább belerokkannak, de nem kérnek segítséget, hogy csak nyugodtan, nekem nem fáj, magukat büntetik.
Ti mondtátok