Szombaton már az esti fürdetéskor lehetett hallani, hogy a szomszédban ugat a kutya. Azt hittük, a 3. emeleti az, mert azoknál szokott órákon át, leginkább este bevadulni a magára hagyott eb. Miután gyorsan elaludt Pimpi és én is letusoltam, lerogytam az ágyba, hogy akkor megnézzük az aktuális sorozat, a Tudors következő részét. És akkor hasított belém a felismerés: a falszomszédunk fehér kis bokára támadó döge a hangforrás.
Mintha az ágyunk mellé költözött volna a bodri, csak nyomta, nyomta, néha vett levegőt, akkor csend volt, de este 10-kor még be nem állt a szája. Átcsöngettem hozzájuk, bár sejtettem, nincsenek otthon a gazdák és elmésen bezárták a kutyát, az meg kezdett bepörögni. Hát még én... hajnali negyed 5-kor keltett reggel Pimpi, azóta semmit nem aludtam, kezdtem kissé kinyúlni.
Nincs is annál szörnyűbb, mint ülni és várni, hogy kuss legyen. Ez nem gyerek, akit felveszek, megszoptatom, ringatom, cumit adok neki, hozom-viszem, aztán elhallgat. Hoppá, negyed 11-kor bekussolt a dög. Gyorsan lefeküdtünk, kezdek relaxálni, kisimítani az idegeimet és már-már aludnék, amikor a gyerekem kezd el keservesen és fájdalmasan sírni. Ringatás, szoptatás és hallom, a kutya is kipihente magát az eltelt negyedóra alatt, újult erővel folytatja a csaholást.
Gyerek elaludt, én hívom a rendőrséget, hogy mi ilyenkor a teendő. Az oké, hogy én a lelki szemeim előtt már faltörő kost látok, betörök a büdös barmokhoz és a kutyát úgy vágom ki a nyitott ablakon, hogy csak úgy nyekken (szarok én arra, hogy nem tehet róla, kis idegbeteg vakarék), de bíztam benne, hogy a rendőrök tudnak valami tuti és azonnal ható tippet azon túl, hogy jelentsem fel őket a kerületi jegyzőnél.
Telnek a percek, gyerek megint felsír, negyed tizenkettő, végre elhallgat a kutya is, a gyerekem is, megyek aludni.
A kutya ezután már bedugult, Pimpikém nyomta tovább izomból a témát, 0.15, 2, 3.15, 4.30, 5.10, 6, 6.40 - és aztán már nem is aludt tovább. Én ehhez képest tök fitten keltem. Azt azért megvitattuk Mr. Doe-val, hogy majd ebédkor ledőlök egy csöppet, ha nem is alszom, de pihentetem a szemeim. Így is lett, 10 perce heverésztem, amikor gyermekem viszont úgy döntött, hogy neki megvolt a 1,5 óra, helló, világ, vége a szunyának.
Este már fél 10-kor kipurcantam, a Tudors-on bealudtam, és mivel férjnek reggel úgy is korán kell majd kelnie, bevágtuk a szunyát. Ugye, nem kell mondanom, hogy 5 perc se telt el, a síri csendbe a bébiőr süvített bele. A cérna elszakadt, közöltem, hogy én nem, a gyerek ma vagy megtanul magától elaludni, vagy reggelig bőg, de nem kelek fel hozzá, mert elegem van. Férj ment át, hogy majd elringatja. Cumit persze nem adott az utódnak, így a kezdeti szolid bőgés már ordítássá fajult, muszáj volt átmennem, mert nem bírtam hallgatni. Szoptatás, tekergés, nyafogás, szemek tányérnyi méretűre növése, tekingetés mindenfelé, nekem meg a vérnyomásom a plafonon, és már úgy volt, hogy bevágom a gyereket az ágyba, ha nem csukja le a szemeit, aztán csak hatott a tej, a simogatás és elkezdett lassabban szuszogni. De percenként riadozott vissza, még cumival is a szájában. Aztán az ágyában utoljára felnézett, majd horpasztott éjfélig, a következő ébredés meg 4.15-kor volt.
Kész. Tényleg nem tudom elhinni, hogy egyszer még azért kell könyörögni, hogy másszon ki az ágyból, mert a törökök már az ablakunk alatt tivornyáznak... Ja, ja és a legfontosabb: anyám szerint azért kel Pimpike nagyon hajnalban, mert sokat alszik nappal. Hát ha csak 8 órát tol le éjjel a 10 helyett, akkor szerintem egy 11-től 2-ig szunya bőven belefér, pláne, hogy utána még jól kifárasztja magát a játszón, meg kergetőzik is egyet az apjával, utána vacsora és fürdetés. De a kedves mama felvetése azért nem állja meg a helyét, mert az unoka a 1,5 órás napközi alvás után is tud 5-kor ébredni. A durva front átvonulásokról, meg a fogzásról már ne is beszéljük...
Ti mondtátok