Egy újabb tanulságos eset történt velünk, mondhatni, klassz kis tiszteletkörrel indult a gusztus 20-ai reggelünk.
Mielőtt bemásztam a kádba, hogy letusoljak, már a nyomomban volt Pimpernel. Kinyitottam neki a fürdőszobai alsó szekrényt, abban szokott ő rámolni. Elkérte a vadiúj tusfürdőt, hogy azzal játszik majd, én meg odaadtam, hiszen már vagy 8 hónapja tesz-vesz ezekkel a flakonokkal, mi baj történhetne. Hallottam, hogy zörög a padlón, bár kicsit furcsa volt, hogy most nem jött be hozzám, nem húzta el a zuhanyfüggönyt, nem kunyerált magának lefolyó dugót és társait, abszolút zavartalanul tisztálkodtam. Egyszer egy tompa puffanás, majd keserves sírás hívta fel a figyelmet, hogy baleset történt. Az apja ment megmenteni a kölyköt, de mivel én is épp végeztem, kinéztem. Gyerek már az apja karjában, a földön áll a tusfürdő, a flakon és az adagolófej egymástól tisztes távolban.
Szerencsére Pimpinek semmi baja nem volt, a szemébe nem kent fürdetőt, a ruhája, a haja viszont csicsogott, így vetkőztetés, fürdővíz engedés és már indult is a pancsi, és tök jó volt, hogy szappanoznom nem kellett. A feltörlés macerásabb volt, de istennek hála, hogy a gyerek fürdetője volt az áldozat és az (is) szappanmentes, így némileg fékezett habzású. (Az én legújabb tusfürdőm, az Alverde gélje meg még jobb lett volna, mert az már tényleg alig habzik.)
És meg voltam lepődve önmagamon, mert nem őrjöngtem, nem veszekedtem, hanem röhögtem az egészen. Mondjuk ezt egyedül nem tudom, hogyan vezényeltem volna le, főleg, hogy azzal kellett volna indítanom, hogy kiszállok vizesen a kádból, megnézni, miért ordít a gyerek, folyik-e a vére. De azt hiszem, utána beraktam volna ruhástól a kádba, én is beszálltam volna mellé, és beindítom a meleg zuhanyt, aztán vagy sírt volna, vagy élvezettel sikongat.
Ti mondtátok