Fut, robog, mint a kicsi kocsi a versben, kezdenek hullani a falevelek, az anyukák bölcsiről, beszoktatásról beszélgetnek, és nekem a szívem összeszorul, hogy eltelt a nyár, még 1 év és már én se leszek kismama, mert feltehetőleg az én csimotám is bölcsis lesz, és megkezdődnek a szürke, nehéz hétköznapok.
Ez egy szép nyár volt. És most tekintsünk el a szivatós részektől, egyszerűen a tavalyi bezártsághoz, kenguruval szenvedéshez, konstans bömböléshez képest fantasztikus volt az idei, Pimpike mobil, egyre jobban kommunikál, emberek közé is járunk, napi menetrendünk van és egész jól kiszámítható az életünk, vagy ha be is üt a lapos ménkű, akkor már van annyi lélekjelenlétem, hogy minimális önsajnálattal is tudok módosítani, ALKALMAZKODNI.
Belegondoltam abba, hogy amikor szegény bölcsis lesz, akkor kb. 3 órát fogjuk egymást látni (mint most az apjával) és a hétvégéket kell majd nagyon egymásra hangolni, hogy ne szenvedjen hiányt belőlünk. És belegondoltam abba is, hogy már csak 1 évem van arra, hogy akkor most intenzíven anyukája legyek a fiamnak, hogy foglalkozzam vele, hogy tegyem félre a fakanalat, porszívót és ha hív, akkor ő legyen az első. És akkor most nagyon átszervezem a dolgokat, igenis alvás alatt kell főzni, mosogatni, mert ha ébren van, akkor szeretnék többet törődni vele. Persze csak akkor, amikor igényli. Amikor nyafis, unatkozik, vagy amikor jön, megfogja a kezem, bevezet a szobájába és mutatja, hogy mit szeretne csinálni.
Továbbá tudatosan irtom ki magamból a bölcsivel kapcsolatos negatív gondolatokat. Bár a helyi intézmények dolgozóitól a hajam égnek áll. Kint bagzanak a kerítés előtt, aztán mennek be főzni, vagy gyereket őrizni, már ránézésre is sutyerákok. Apropó őrzés: sorban hallom a horror sztorikat, hogyan esett le a gyerek a lépcsőről stb. Saját gyerekkoromból is szörnyű élményeim vannak az oviról (nulla beszoktatás, ráadásul anyámék rendre elfelejtettek felkészíteni a változásokra, hogy most ovi, most szünet, most suli - ugyancsak kapkodtam a fejem ám a világban!), jó lenne, ha Pimpi nem ezt kapná.
Így most bizakodó vagyok, hogy a közös létünk egyre jobb lesz, és nem akarom elfelejteni, hogy MOST kell a gyerkőcből feltöltekezni lelkileg, kiépíteni az ősbizalmat, nehogy aztán hoppon maradjak, és későn kapjak észbe.
Ti mondtátok