Annyira ismerős volt a film címe, bennem volt az érzés, hogy ezt már valahol láttam, olvastam. Aztén legyintettem, hogy  persze, mert ez olyan 12 egy tucat cím. Aztán Mr. Doe előállt a megfejtéssel: amikor angolt tanultunk, a sárga könyvben az egyik olvasmány erről a sztoriról szólt, hogy a faterék által pénzzel pumpolt ficsúr az egyetem befejezése után otthagy csapot-papot (pénzt, autót stb.), elmegy Alaszkába remetének.

Most láttam a filmet. És a film egész másról szól, mint az olvasmány. Az olvasmány egy rövid kis cikk, nincs mögöttes tartalom, nincsenek benne érzések, csak egy lúzer srác, aki azt hitte. Azon töprengek, amikor ezt vettük angolon, mire gondolhattam... de egész biztos, nem az volt az első mondatom, mint ami a film első órája után: ha én ezt a 20-as éveim elején látom, szintén elmegyek.

De hiszen eljöttem! Igaz, nem kivonultam a társadalomból, csak eltávolodtam a családomtól, akik a lelkemet szép csendben (azért apám nem épp csendben) tiporták szét. Örök mementó, hogy a fiammal úgy legyek szemét, úgy veszekedjek és úgy ordítozzak, hogy egyszer ő is elhagy.

Mivel már van magam választotta családom is, igen ritkán támad rám az az érzés, hogy el innen, de tüstént. Inkább velük együtt szeretnék elmenekülni a mindennapok álságos meccseitől, az emberi butaságtól, meg a pénzhajhászástól. De a gyerekemmel nem tehetem meg, hogy vegyek egy lepukkant házat Zalában, aztán kecskét fejjek, meg kertet nevelgessek, akármilyen jó lenne a lelkemnek, nem biztos, hogy a gyerekem isten háta mögött szeretne felnőni. (Nem, nem tartom Budapestet a világ közepének, csak itt minden a szánkban van, egy messzi faluban kicsit más az élet léptéke és történése, bár ha a gyerekem ebben nőne fel kiskorától fogva, fel se tűnne neki, hogy vasárnap este nem lehet boltba menni, és az olcsó internet se jár alanyi jogon).

És hiába van férjem és gyerekem, nem felejtettem el, milyen volt az, amikor régen napi szinten éreztem magam nyomorultul, harcoltam és lázadtam. Tökéletesen megértem a srác motivációját, de feltehetőleg vele ellentétben én igen gyorsan elérzékenyülök, és ahogy az öreg fickó levezette neki a szeretet, meg isten fénye, meg a megbocsájtás összefüggéseit (ezt egyszer majd kijavítom, de ahhoz újra meg kell néznem a filmet, hogy pontosan idézhessek), úgy vagyok képes apróságokon lelkileg túlcsordulni, elfelejteni a rosszat és szaladni vissza, reménykedni, hogy most minden jó lesz. (Hányszor mentem haza az elmúlt 11 évben, hogy milyen jó lesz megölelni anyámékat, és kb. 20 mp-cel a küszöb átlépése után már rohantam volna a vonathoz, mert nem, semmi sem változott.)

Most aztán kutatom a könyvtárban a történetet feldolgozó könyvet, és ha jó (miért ne lenne jó), meg is rendelem, sőt ez is felkerül a listára, amit arról vezetek, hogy miket célszerű majd karácsonykor a szeretteimnek ajándékozni (ezt például anyáméknak, khm).

(Oké, még egy utolsó gondolat: amíg fröcsögök a szüleimre, havonta elfogadom az ilyen-olyan címmel adományozott összegeiket, élek abban a lakásban, amihez több milliót ők tettek le az asztalra. Így aztán tényleg jó érzés vagdalkoznom. De pont ez az, hogy már megint a pénz, a pénz, a pénz. A film előtt pár órával beszéltem velük, épp azon nyafogtak, hogy az otthoni sírokra mellik rokon vitt virágot, hány koszorút tettek ők, hányat a többiek, és hogy x még mécsest se gyújtott... Ordítani szerettem volna, hogy a mécses meggyújtását az öcsém és én kezdtük el, mert az ő kommenista világukban az nem volt szokás, és mindig gyűlöltem a gagyi művirágos koszorúikat, a többi rokon a toboz, meg fenyőgallyas, szárazvirágos installációval különb módon emlékezik, meg nem kilóra mérik, de ők mindig és mindent, és nem érzik, nem látják magukat kívülről, nem sírnak önmaguktól.)