Mivel második éjszaka nem alszom amiatt, mert egy kommentelő mélységesen megbántott, második éjjel forgolódom és gondolkozom órákon át (a fulladó gyerekem és férjem mellett), hogy igaza van-e vagy sem, úgy döntöttem, hogy akkor szolgáltatnék pár háttér információt, hogy könnyebb legyen értelmezni a dolgaimat.
Elsőként: cenzúra van, ami nekem nem tetszik, azt törlöm. A régi blogban is moderáltam azt az elmés beszólást, hogy nem meddőségi centrumba kéne járni, csak "házaséletet kéne élni".
Káromkodás. A valós életben nem ismerne rám senki, mert nem káromkodom, a basszus az, ami elhagyja a számat, bár azt is csak ismerősök közt, idegen helyen pláne nem. Rákérdeztem a férjemnél is, és állítja, soha nem hoztam még kellemetlen helyzetbe, soha nem nyilvánultam meg útszéli stílusban. A négy fal között viszont nagy feszültségben kitör belőlem a bunkó, amin mondjuk a gyerek miatt uralkodni kell, különben tőlem tanul meg káromkodni is. Engem is zavar, ha valaki feszt ocsmányul beszél, és mégis - bár én nyilvánosan csak itt, és itt is csak akkor, amikor baromira ki vagyok készülve (tipikusan a 9. hónap körültől datálódnak az ilyen bejegyzések, amikor az alvási mizéria beindult). Mert egyfajta terápiaként használom a blogot, itt próbálom a feszkót levezetni és amikor dühös vagyok, akkor szeretnék legalább itt nem alakoskodni.
A segítő háttér. A férjem és senki más. Nincs nagymama, barátnő, bébiszitter, takarítónő, akit megkérhetnék, hogy beugorjon helyettem. Nem voltunk (mi választottuk, mert nagyon körülményes lett volna tömegközlekedéssel) a szülés óta nyaralni, szülőket látogatni. A legtávolabbi pont, amit Pimpike létezése óta elértem, az a gazdagréti ortopéd-cipőkészítő. A héten akkor tudok kikapcsolni, amikor hétvégén Mr. Doe viszi ki játszani a gyerkőcöt. Én addig a változatosság kedvéért bevásárlok vagy főzök, bár ez is jól feltölt, mert más, mint a megszokott napi rutin. De én etetem, pelenkázom, sétáltatom, fürdetem és fektetem a fiamat. Az apja is meg tudná csinálni, de ez már így alakult. További gyerektelen pillanat az évente adódó 2-3 alkalom, amikor muszáj dokihoz mennem, és addig Mr. Doe vigyáz az utódunkra. Ezek mellett ellátom a háztartást, főzök másnaponta magunknak, naponta a gyereknek (turmixolok, reszelek, amit már nagyon unok), bevásárlok (15 percnyi sétával mindent elérünk babakocsival), mosok, takarítok. Aztán vannak olyan napok (hetek), amikor éjjel nemcsak 1-2-szer kell kelnem a gyerekhez, hanem többször, mert a mi fiúnk fogzása nem egyszerű, hanem hosszú és még annál is hosszabb, továbbá fájdalmas. A fájdalmat lehet csillapítani, de még a homeopátiás szereket se lehet heteken át szedni. Szóval az ilyen kegyetlen éjszakai szenvedések után nappal nagyon rosszul teljesítek, és olyankor szoktak születni a felháborítóan alpári bejegyzéseim. Nem, nem azért írom ezt, hogy bárki is sajnáljon, mert ha annyira nem tetszik, akkor talán még lehetne valamit átszervezni a dolgokból (például a kölyök fogzását outsourcingolnám, szépen magyarul, és mindjárt más lenne a leányzó fekvése, de ha elég türelmesek vagyunk, akkor már 8 egész foga van, 4 egyszerre tör át és még 8 csak nyomakszik, szóval sínen vagyunk, mint nagy költőnk).
A környezet. Azok az anyukák, akikkel együtt tolom a babakocsit, meg a játszón váltunk pár szót, nem barátnőim, csak ismerőseim. Velük könnyebb, de nem esszenciális részei a létezésemnek. (Egyedül vagyok ám, nincs akivel ne a kakis pelenkáról beszélgessek, hanem valami másról, kultúráról, technikáról, erkölcsről, bármiről, csak ne gyerekről.) Ahogy nekik rólam, nekem is külön véleményem van róluk (azt írom le itt) - csak annyira vagyok képmutató, mint az átlag. A vállamon sírhatnak, mindig szívesen segítettem nekik, de nem biztos, hogy mindenben egyetértek velük. Volt, hogy akaratlanul is beszóltam, de nem szoktam direkt megbántani őket. Egyikőjük különösen a bögyömben van, mert minden alkalommal megsért. Nem nehéz, tegyük hozzá, hihetetlen érzékeny vagyok, meg még bizonytalan is, és ő pont eltalálja ezeket a labilis pontjaimat. Ő az, aki kérés és kérdés nélkül vágta a képünkbe (más anyukát is győzköd ám) az egyik szakirodalmat, a Suttogót, folyton azt hallgatjuk, hogy ő mennyire jól csinál mindent, és hogy kövessük mi is a példáját, továbbá az ő gyereke messze a legokosabb, mert ő fejleszti is. Körülbelül olyan szinten nyomja a dolgait, mint a porszívóügynökök és bibliaárusok. Bezzeg anya, akivel nem kéne törődni és mégis. Tehát kiemelném: vele nem azért van bajom, mert teszem fel nem Elisabeth Plattnerrel példálózik, hanem azzal, ahogy nyomul. És akkor ezzel át is kötök a következő pontra.
A Suttogó. Nekem is megvannak a könyvei, meg mellette még egy rakás más tanácsadó szakirodalom, Ranschburg Jenőtől, Dr. Spockon át W. Sears-ig elég sok. És nemcsak azért vannak itt, mert jól mennek a könyvespolc színéhez, meg a náthás gyerek ágyát kitűnően meg tudom velük emelni, hanem szoktam ám őket olvasni is. Mert ha tudom, hogy mi van a gyerek dolgai mögött, akkor könnyebb elfogadni egy nehéz helyzetet. Amikor beüt a krach, akkor átnézem a vonatkozó részeket. Olvasgatok a neten is gyermekpszichológusoktól írásokat és személyesen is felkerestem szakembereket. Mivel többemberes gyermeket szültem a világra, rá(nk) nem olyan egyszerű szabályokat illeszteni, vele nagyon sok dolgot nem úgy kell kivitelezni, mint egy kevésbé temperamentumos babával.
Nem tudom, hol olvasta azt a kedves kritizáló hozzászólóm, hogy nekünk nincs napirendünk, és én emiatt szenvedek. Direkt visszakerestem tavaly márciusig visszamenőleg és éppenhogy azt írom a hófordulós beszámolóimban, hogyan alakul a gyerekem igényeihez, az évszakhoz és valahol az én dolgaimhoz is a napirendünk. Igen, amikor valami miatt váltani kell, és ez a valami általában 1-1 napközi alvás kiiktatásában testesült meg, akkor az átmeneti 10-14 nap kegyetlen volt, mert sok-sok fáradtságból adódó bömbizés és surlódás csúszott be, de amikor ezeken túljutottunk, akkor olyan flott napjaink vannak, hogy csuda. Ha most mondana valaki egy időpontot, hogy holnap x óra, én meg tudom mondani +/- 30 percre, hogy kb. hol leszünk, mit csinálunk. Akkor most kinek nem kiszámítható az élete? Húúú, ezzel nagyon fel lehet ám engem idegesíteni. Jómagam tervszerű ember vagyok, az újszülöttel ez nagyon nehezen ment, aztán egyre könnyebben. Viszont azt is meg kellett tanulnom, hogy esetenként 15 perc alatt kell 3 napirendi pontot kipipálni, mert az élet épp azt követeli meg. Rugalmasság, így hívják ezt.
Éjszaka átalvása. Van egy markáns pont, amiben azért vagyok esetenként labilis, mert a kisebbik százalékhoz tartozom. Az éjszaka átalvása ez, kérem tisztelettel. Tessék már belegondolni abba, hogy milyen az, amikor azt veszed észre, hogy 10-ből 8 anya gyereke üzembiztosan elalszik, és van 2, köztük az egyik te vagy, kinek a gyereke hol abszolválja az együli elalvást, visszaalvást, hol pedig horrorrá változtatja az éjszakákat. Jaaa, hogy akkor az 2 anyuka elszúrta, rossz utat jár(t), a másik 8 csinál mindent jól? Mert milliárdnyi légy nem tévedhet, ezért egyél fekáliát te is? (Ne forgasd majd ki a szavaimat, arra célzok, hogy ez a többség-kisebbség dolog nem ilyen egyszerű, az éremnek két oldala van.) Az én gyerekem nem egyszerűen sírt, ha próbáltam egyedül altatni, hanem ordított, vígasztalhatatlanul. 8 hónapos koráig a felvesz-letesz módszer (látod, látod, én is használtam Suttogós módszert) egész jól muzsikált, de aztán jött a fogzás, a szeparációs szorongás és az óránkénti kelések, ahogy sok más babánál is. Nem, ismétlem nem tehettem meg azt, hogy hagyjam akármikor sírni a gyereket, hogy ne azt szokja meg, hogy azonnal ugrok minden rezdülésére, mert nem kicsit sírt és követelte az anyját. Van, amikor hagyhatom (például ma napközben, mert bár köhögött álmában, meg akkorákat nyögött, hogy megijedtem és beszélt is, de nem kellett bemenni hozzá és szépen visszaaludt magától. De van, amikor - és ez főként kisebb korára volt jellemző - öngerjesztő sírásba kezdett. Namármost: akkor pocsékok az éjszakák, amikor fogzás van. Szeretnék rámutatni arra, hogy 9 hónapos korában a fiamnak azt mondták a tanácsadáson, hogy napok kérdése, és áttör az első foga. Hát ez konkrétan 60 napot vett igénybe. És azok az éjszakák borzalmasak voltak. És a szakkönyvek is azt mondják, hogy vannak az átaludt éjszakák, meg vannak a kivételes esetek, amikor beteg a gyerek, vagy fogzik. Az én gyerekem vagy beteg, vagy 2-3 hónapon át növeszti a fogait, majd jön egy kis nyugi. Olyankor nem is lehet hallani a zokszót a számból. Ennek függvényében ugye nem baj, ha én inkább követem a Szoptatásért Egyesület, W. Sears, vagy Ranschburg útmutatását, mert az vonatkozik ránk és úgy vélem, az én gyerekem idegrendszere lassabban érik meg az alvásra, de vitathatatlanul érik, mert nem egy helyben toporgunk. Egyébként, ha most elvinném alváslaborba, ott is azzal jönnének, hogy anyuka, nézzen már a gyereke szájába, alsó-felső íny vörös, duzzadt, ezek a rágók még csak 1/4-ben törtek át, ni, ez már félig, ez a kettő majd most fog egyáltalán kijönni. Sőt, még a Suttogó is azt mondja, hogy a fogzás az más. De szerinte az 3 napig tart.
Summa summárum, nem a világot kívánom globálisan lehülyézni, kizárólag abba rúgok bele verbálisan, aki bánt bennünket. És az írásaimban közölt karakterek egy-egy valós személyiséget takarnak az ő egyedi dolgaival. Ha valaki magára ismer benne egy apró közös részlet miatt, ne vegye magára, legyen szíves - bár ez egy teljesen általános viselkedés, én is mindig így teszek, mert gyarló ember vagyok. Amikor egy pszichológus oldalán azt olvastam, hogy a dackorszak elkerülhető a napirenddel stb., akkor természetesen felcsattantam én is, hogy annak mégis mi köze van ahhoz, hogy a gyerekem nem akar beülni a babakocsiba, hanem inkább hurcoltatja magát, vagy nem akar fürödni menni, mert a játék sokkal izgalmasabb, de úgy döntöttem, nem erre célzott az illető, és olvastam tovább a tanácsokat.
Az, hogy neked két gyerekkel nincs annyi problémád, mint nekem eggyel, nem hiszem, hogy felhatalmaz téged arra, hogy olyat kérdezz: minek szültem, de ha neked úgy jobban esik: te egy remek anya vagy, én meg langyosan átlagos. De nem kell félni, nem áll szándékomban testvérkét hozni a házba.
Legvégül: szoptatás. Soha nem mondtam olyat, hogy a tápszer az ördög műve, sőt! Örülök, hogy legalább azzal nem kell kínlódni. Mert a vizet felforralni, visszahűteni, bekeverni nem nagy ügy, de hosszú távon ugyanolyan fárasztó, mint bármi más monoton dolog. A szoptatás is fárasztó 20 hónap után. És már ezerszer elmondtam: nem vagyok a Kismama magazin emblematikus figurája, nem azért szoptatok még mindig, mert azt mondta W.U.R., hogy az mennyire remek és nemes, meg a természeti népek is így meg úgy, azért szoptatok, mert a fiam még nem választotta el magát. És már megint milyen jó, hogy van tejem, mert amikor beteg a gyerek, szinte anyatejen és vízen él. Ha ez nem lenne, akkor biztos tápszert adnék, mert csak találtunk volna olyat, amit elfogadna. Viszont tehéntejet a családban előfordult tejallergia miatt csak 2 éves korában adhatok/fog kapni (figyelmedbe ajánlanám, hogy érzékeny bőrű a fiam, és hajlamos az asztmatikus rohamokra, tehéntej direktbe tilos). Terveim szerint akkor már a szoptatást is jobban visszaépíthetem, ha kaphatja a tehéntejet. Ja, és annyira igény szerinti a szoptatás nálunk, hogy nagyjából csak itthon történik meg, se vendégségben, se közterületen nem vagyok hajlandó. És ez nem jelenti azt, hogy aki meg igen, azt lenézem, ostobának tartom.
Na, kb. ennyi. Még maradt bennem szálka, de már körmömre ég a háztartás. (Még jó, hogy a gyerekkel az apja foglalkozik.)
Ti mondtátok