A babakocsi nélküli lét újabb szakaszát értük el, amikor 1,5 órát is jön-megy a gyerek anélkül, hogy felvetetné magát. A mostani tüdőgyulladás miatti szobafogság után mintha börtönéből szabadult volna ki, úgy futkározik a szabadban. Sőt, a héten úgy mentünk könyvtárba, hogy nem kerülő úton, hanem céltudatosan, és tudta, mondta végig, és viszonylag gyorsan ott is voltunk. Igaz, most a könyvtárazást kicsit jegelni fogom, mert Pimpike annyira aktív, porral oltótól porral oltóig futkos a teremben, közben folyton kommentálja magát, és nem győzöm visszarakosgatni utána a tárgymutató táblákat. Ennek ellenére tegnap este egy egész Boribont végighallgatott, sőt kérte, hogy újra lapozzuk át a könyvet, de ezt csak itthon. Jó, akkor most így lesz, mert neki így jó, én meg nem fogok árral szemben menni.

Visszakanyarodva a felvetetéshez, ma is csak amiatt kellett felkapkodni a gyereket, mert 2 órája voltunk kint, de még mindig nem hazafelé indultunk, pedig az ebédidőt már épp harangozták. És nem győzöm neki ígérgetni, hogy legközelebb is jövünk, akkor is játszhat kint. És persze minden alkalommal oda lyukadunk ki, hogy fél nap se lenne elég végigjárni az összes játszóteret, megtapogatni minden kukát, megszaggatni minden hirdetést, és mindig akkor jut majd eszébe pörgőzni, amikor eljövünk, mert amikor ott vagyunk, akkor még nem akar, sőt, akkor kizárólag máshová szeretne menni. (Bár erről le fog szokni, mert belőlem ilyesmivel nem csinál hülyét, én vissza nem fordulok azért, mert meggondolta magát.)

Szóval össze-vissza mászkálunk, hogy idézzem a gyerekemet, meg versenyt futunk, bújócskázunk. Azt nem tudom, hogy mások mit csinálnak, mert gyerekkel nem igazán találkozunk, rendszerint fél 12-kor rajzanak ki a kisgyerekesek, mi meg délben már startolunk haza, hogy fél 1 körül megkezdjük a délutáni szieszta szertartásait.