Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem szokásom nyilvánosan panaszkodni a gyerekemre, hiszen mindjárt itt a tegnapi eset, amikor azt mondtam neki az utcán, hogy szégyellje magát, amiért kiordította az összes boltost a sétányra. Gyűlöltem is magam a viselkedésemért, kivülről nézve mi voltunk Hisztisék, idegbeteg anya és ordító kölke. Mr. Doe-val megint bújtuk a tanácsokat osztó oldalakat, én megint felbosszantottam magam azon, hogy ha még egyszer azt fogom a dackorszakkal kapcsolatban olvasni kizárólagos példaként, hogy a gyerek 15 nyalókát akar a boltban megvenni, és ordítva fetreng, akkor személyesen verem orrba a publikálót, mert nálunk ez nem így jelentkezik és egyszer már úgy szeretnék olvasni valamit a temperamentumos kölykökről is.

De ez egy mellékszál, szóval azt akartam csak mondani, hogy látom én a saját gyerekem gyengéit, és esetenként panaszkodom is rá élőben, utána meg eszembe jut, hogy nekem hogy esett gyerekként, ha a fejem felett megbeszélték a bénaságomat... így aztán igyekszem a gyengét erősíteni, a jót pedig kiemelni, hogy még jobban növeljem az önbizalmát, mert az azért hihetetlen látványos, hogy mennyire bírja, ha dicsérik, bíztatják, hogy fürdik a sikerélményben és dagad a melle.

És akkor ott a nő, kinek arcát baltával faragták, s a gyerekének fizikai hátrányai vannak a kortársaival szemben, és a nő ezt nem tudja feldolgozni. Megértem. Sajnálom is miatta. Ezért mondtam neki ma azt, hogy majd megtanul a fia létrán mászni (ahogy megtanult járni is, futni is, és már szépen mondogat dolgokat - pedig azzal is mennyit nyüstölte lelkileg szegény gyerekét). Az, hogy az a kislány ott, a mászóka tetejében, milyen ügyes, és hogy milyen pikk-pakk ment fel, istenem, ő abban erős.

Odajött hozzám, hogy megmutassa a fiának, hogy Pimpi milyen szépen mászik a létrán, de kár volt, mert még az én fiam se tud, még tanulja a sorrendet, hogy hogyan húzza fel magát. De ne mondja a gyereknek, hogy ügyetlen, meg hogy hányszor elmondta már, hogyan csinálja, mert nekik ez feldolgozhatatlan, ők csak azt látják, hogy mi csalódottak vagyunk és ettől elkedvetlenednek. Az ő szemükben még mi vagyunk az Isten. Még akkor is, ha azt baltával faragták. És ezt soha ne felejtse el. Mert eljön az az idő, amikor a gyerek okosabb és ügyesebb lesz nálunk, és felfedezi a mi korlátainkat, és akkor, ha az elején rossz Istenek voltunk, nem megbocsájtók, hanem bosszúállók, szigorúak és igazságtalanok, a bálvány ledől. Szívből kéne ezt megpróbálni, hinni, hogy szeretettel is megy. És a szomszéd Pistikével, meg Jucikával nem foglalkozni.

(Magamnak is szól ez, mert nem vagyok tökéletes. Mellesleg sose tudtam megtanulni a hátra bukfenc kiszúrás nevezetű mutatványt, ami abból áll, hogy hátra bukfencből kézállásba kell lendülni. Viszont jobb voltam matekból, esetleg én lassan, de biztosan jutottam el a célig, míg más az erős rajt után kidőlt.)

Közhely: Nem vagyunk egyformák. Szerencsére.