Valahogy nem tudom elképzelni, hogy a fejhangon, bugyborékolva ordító gyerekemmel képes leszek valaha is nyugodtan beszélni. Nincs értelme beszélni, mert nem jut el a tudatáig, ezt már megtanultam. Ráadásul csak akkor tudom túlharsogni, ha én is ordítok, azt pedig az utcán nem, odáig már nem alázom meg magam.
Fogom és viszem.
De én voltam megint a hülye (mindig én vagyok a hülye, mert én vagyok a felnőtt, nekem kéne előre okosnak lenni), mert 20 perccel a hazaindulás előtt még hagytam neki, hogy a játszótér felé vegye az irányt. 20 perc neki ott már nem elég, tudtam jól és mégis abban reménykedtem, hogy hátha ma rádumálhatom, hogy alvás után jöjjünk ki újra. És persze kudarcot vallottam, emiatt megint az egész kerület hallgatta azt az aranyos kisfiút, akit a fúria anyja vonszolt hazafelé. És amikor a bejárati ajtót becsuktam magam mögött, akkor kieresztettem és is a hangomat. Tökéletes párost alkottunk, a gyerek most már biztosan megtanulta anyucitól, hogyan kell kezelni a frusztrációt...
De nem csüggedek, gondolom délután fogok kapni új lehetőséget az élettől, hogy újra nekifussak ennek a feladatnak: kölyök hazakísérése a játszótérről anyai agresszió nélkül. És igen, az irónia jó, segít levezetni a feszültségemet.
Ti mondtátok