Mióta megszületett Pimpi, nem voltam szórakozni. Ezt most nem úgy mondom, hogy tessék engem sajnálni, mert ha annyira ki akartam volna szakadni a 4 fal közül, akkor megszervezem. Egyébként sem az hiányzik, hogy koncertre menjek, vagy moziba (ezért nagyon sajnálom a pénzt kiadni), voltam én nyaralni is, aztán mi lett belőle, a nagyszülőknek eszébe nem jutott a gyereket kivenni a kezemből, hogy akkor majd ők átpelenkázzák, vagy elmenjenek vele sétálni (pontosabban apám levitte a madáretetőhöz az utánpótlást a kölyökkel, aztán mentek a saját fejük után 30 fokban naptej, kalap, víz nélkül, vastag melegítőben), inkább azon hazugság mögé bújtak, hogy anyás az unoka (ez nem igaz), emiatt nem mertek hozzá se érni.
És akkor 28 hónap után szólt egy régi barátom, hogy másnap kocsmázást tartanak, mennénk-e. Persze, de csak én, mert a gyereket nincs kire hagyni, így Mr. Doe marad otthon vele, és várniuk kell rám, mert csak fektetés után tudok elindulni, így leghamarabb fél 10-re érek oda. Sebaj.
Előző este elővettem a bicajomat (egy darabig hezitáltam, hogy inkább éjszakai járattal jövök haza, de aztán legyőztem a félelmemet, leginkább azzal, hogy gyorsabb a bringa a BKV-nál). Legutoljára 2006 májusában volt használva, így most tettem vele egy próbakört, mert lassan azt se tudtam, hol van rajta a váltó, meg aztán az SPD pedáltól is elszoktam (laikusoknak: ez egy patentos pedál, a cipő talpán van egy kapocs, azt kell bekattintani a pedálba, leszálláskor meg ki, s ha a kikattintás elmarad, a bicaj, amíg olyan helyzetbe nem ér a bokád, hogy magától oldódjon a kötés, rád dől). Mr. Doe mondta, hogy olyan ez, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni, és aztán tényleg: nem felejtettem el a váltós, SPD pedálos bringával közlekedni. És 3 év után ugyanúgy suhant az én drágám (a családom után ő a kedvencem), egy nyiszorgó alkatrész, egy recsegő lánc, egy kattogó csavar nélkül, mert ő egy unikum, lelke van, ő Lanai kisasszony, feltuningolva.
Ha nem lett volna a kocsmázás, én már akkor is boldogan feküdtem volna le, annyira jól esett a bicajozás. Előjöttek a régi emlékek, amikor nem arról folyt a dumálás, hogy mennyit hisztizett a gyerek, hanem hogy hány gyalogos csámborgott a bringaúton, és ennyi erővel akár a Rákóczi úton is grasszálhatnának, meg hogy már megint majdnem elütött bennünket egy Suzukis, vagy hogy a hétvégén hova megyünk túrázni. (Rémes, hogy a panaszkodás konstans, csak a témák változnak.)
És én megfogadtam, hogy gyerekről egy szót se fogok ejteni, pláne nem fogok a kisgyerekes lét nehézségeiről panaszkodni, aztán ahogy megérkeztem, mit hallok, miről folyik a csevely: a gyereknevelésről. A 3, egyébként már szülőként praktizáló barátom épp valami házi történettel szórakoztatta a 4, gyerekkel még nem rendelkező asztaltársat. És ez így ment hosszasan. És én mondtam, hogy ez szörnyű, mert a kölykösök mást se csinálnak, mint rinyálnak, és tényleg igaz, hogy akkor minek nekünk gyerek, ha csak panaszkodni tudunk. Persze, ha meg csak a pozitívumokat meséli az ember, az meg tök nyálas. Teendő: a gyerekről csak akkor, ha kérdeznek, és csak tőmondatban, mert biztosak lehetünk benne, hogy nem fogja őket annyira érdekelni, hogy egészen a napi székletanalizálásig elmenjünk.
Aztán jött a záróra, fizettünk, majd fél 1-kor még a kocsma előtt is beszélgettünk (nem lakott terület, nem zavartuk az aludni vágyókat), aztán búcsúztak páran, akkor arrébb mentünk 10 métert, ott is diskuráltunk egyet, ekkor már a politikai helyzet kilátástalansága és a foci is képbe került, aztán mindenki bringautat választott, majd a kereszteződésnél megint dumáltunk úgy kb. 10 piros lámpányit, akkor jött a "de én nem akarlak feltartani", "ááá, én csak culágerkedem holnap, azaz ma, te mész túrázni", újabb 2 lámpaváltás, és akkor 2-re már otthon is voltam.
Jó volt, na! És megleptem magam azzal, hogy nem mondtam a felkérésre azonnal nemet, hanem el mertem menni, és csak kicsit tartottam attól, hogy mi lesz, ha felébred Pimpi. Bár erre Mr. Doe azt mondta, mi lenne, akkor majd ő bemegy hozzá, aztán majd visszaalszik, de június 5. óta átalussza az éjszakát a gyerek, miért pont ma ne lenne így. És persze semmi gond nem volt. És ahogy hazaértem, átöltöztem, elkezdett szakadni az eső. Még az időjárás is velem volt.
Most viszont amihez nincs kedvem, az a családos barátokhoz vonattal elutazni gyerekkel pár napra. Nem tudok rendesen szervezkedni, mert túl sok a homályos folt, én meg utálom a gyerünk az ismeretlenbe típusú helyzeteket. De még nem zárkóztam el kategórikusan, adok egy esélyt a dolognak. Csak az a baj, hogy ahová mennénk, ott este 10-kor még a kölykök nappalit bontanak. Nekem ez nem fér bele sem nyáron, sem semmikor az életembe, Pimpinek nem ez a ritmusa, és nem a bölcsőde előtt kéne szétbarmolni a rendszerünket.
Ti mondtátok