Pici látásromlásom van, de nem kell szemüveg. Ez jó hír. És fogadtak, mert nem lakcím szerint megy a betegellátás, bár a recepciós próbálkozott lerázni, de csak egy fél mondat erejéig, én pedig határozottan válaszoltam. Akkor még nagy volt a mellényem. Aztán a doki tanácstalan volt a a tüneteimet illetően. Én meg a doki mufurc viselkedése miatt voltam tanácstalan, tulajdonképp kimenekültem a rendelőből, aztán ha nagyon romlik a szemem, akkor hallgatok a többiekre: megyek fizetős látásvizsgálatra.
Régi emlékek jöttek elő, megint hülyének, süketnek és bénának éreztem magam, pedig a hiba nem az én készülékemben van. Bementem a rendelőbe. Köszöntem. Köszöntek. Álltam, mint egy faszent. És még mindig álltam. Mosolyogtam, zavartan tekintgettem, az asszisztens vadul gépelt, klikkelt, a monitoron az ablakok csak úgy villogtak, a doki mogorván ült, és még mindig nem szólt hozzám senki. Majd megjelent a képernyőn a nevem, aztán az asszisztens megkért, hogy menjek utána. Ő nem mondta, később jöttem rá, mert láttam, amikor adminisztrálta az eredményeket, hogy ez a komputeres szemvizsgálat volt.
Csodálatos, amikor valahova oda kell tenni az egyik testrészemet, de az túl magasan van, és feszengek, aztán mikor szólnék, hogy nekem ez nem kényelmes, akkorra észreveszi a nő is, hogy most egy törpét vizsgál, előzőleg meg egy óriást... A doki közben kiment a helyiségből. Jé, a doki tud beszélni. A nő közben végzett a komputerrel, mondta, hova üljek át, és akkor én ott vártam tovább. Meg lestem, amit begépel. Doki újra előkerült, akkor még mindig ültem, vártam. Dr. Néma Levente kotozni kezdett a lencsékkel, majd nekem szegezte a kérdést: mióta távollátó. Persze olyan rohadt halkan, hogy rögvest a szomszédos fülészetre is bekéredzkedtem volna. Ráadásul helyette akár azt is kérdezhette volna, hogy mióta ölök embert, mert a hangsúly nagyjából ugyanaz volt. Ööö... nekem sose volt baj a szememmel - válaszoltam, és már szerettem volna elfutni, mert ki nem állhatom, ha ok nélkül tirpákok velem az emberek. Aztán egy szemüveget tolt elém a doki, hogy akkor olvassam a számokat. Erről eszembe jutott, hogy gyerekkoromban már egyszer voltam fejfájás miatt kórházban, és amikor a szemvizsgálatnál is azt mondta a néni, hogy olvassam a számokat, de a sok-sok számból nem tudtam, hogy most melyiket is kellene, és 9 éves voltam, be voltam szarva, nem mertem kérdezni se, és a néni nem segített, csak türelmetlenül dobolt a lábával, így aztán inkább csak feszengtem csendben. Aztán azt hitték, ennyire rosszul látok (vagy agyilag terhelt vagyok), és inkább kitágították a pupillámat. Szóval emlékeztem én erre, és gyorsan elkezdtem a középső sort olvasni, mert tudom, ki nem állják az értetlenkedő betegeket. Aztán a doki felcsattant, hogy de hiszen én látom végig az oszlopot, ezzel ő nem tud mit kezdeni. A legalsó számot, instállom, azt nem, de azt meg nem kellett olvasni. Na mindegy. Akkor betett egy másik lencsét, majd megint egy másikat, majd egy újabbat, én meg olvastam, és akkor összezavarodtam, mert az egyikkel és csak az egyikkel penge élesen láttam mindent. A többivel is láttam, eggyel meg egyáltalán nem, de az az egy tuti volt, jobb mint szemüveg nélkül, és ahhoz képest a többi lencsét szerettem volna tisztára törölni. Csakhogy, közben elvesztettem a fonalat, aztán nem tudtam biztosan megmondani, hogy melyik volt az a nagyon éles, tippeltem, hogy az utolsó előtti, aztán az egy sima üveg volt, doki visszatette, hát homályos volt az is, de akkor már úgy voltam a dologgal, hogy jó, hagyjuk, még nem közveszélyes a látásromlásom, a viszont nem látásra. A doki ekkor mosolyodott el először és utoljára.
A fejfájásom pedig megszűnt. Biztos csak egy kis alapos alázásra volt szükségem. A távollátásom meg icipici, a buszok számát még jól látom, meg az utcák nevét is. Főleg, ha közelebb megyek.
Ti mondtátok