Mielőtt újra visszatértem volna a gyógyszeremhez, nagyon sötét verembe keveredtem. Szinte minden nap kísértett az a kép, hogy fogom a hátizsákom, váltás ruhával és a feltankolt bankkártyámmal elmegyek otthonról, mert nem bírom tovább az anyaságom terhét. Lelépek, mint Geena Davis az Angie-ben. És engem se értene meg senki, rám is azt mondanák: nem érdemelte meg a gyerekét. Rendszeresen szűkölten valamelyik sarokban, a gyerekem már csak annyit mondott: anyuci bőg. A férjem se tudott segíteni, alapvetően senki se tudott segíteni, mert ez másról szólt. A jövőképem megszűnt, kizárólag a túlélés hajtott. Ha a szüleimmel beszélgettem a kínjaimról, valahogy mindig az jött ki konklúziónak, hogy akkor képzeljem el, hogy anyámnak még ott volt az öcsém is. Na ettől, meg az afrikai éhezőktől rögtön "jobban" éreztem magam, tudtam, hogy a hiba bennem van: csak nyafogni tudok. Más valós nyomora egyébként tényleg segített, olyankor hálálkodtam, hogy nekünk csak ennyi a terhünk. Aztán már azon gondolkodtam, hogy lemondok a gyerekemről és örökbe adom. Már dörzsöltem is a tenyerem, hogy a törvény akkor anyáméknak utalja ki az unokát, és akkor majd lehet okosnak lenni, meg tűrni. Utáltam továbbá minden találkozást, ahol megkérdik régi ismerősök, hogy na és milyen a kisgyerekes lét, mert erre őszintén csak egy artikulálatlan ordítással tudtam volna válaszolni. A babakocsit felkent arccal tologató friss kismamáktól hánynom kellett, a babócákról, manócskákról beszélő anyukáktól kirázott a hideg. Az agyam egy része tudta, hogy nekem most életem legboldogabb és legfelhőtlenebb időszakát kéne megélnem, de nekem ez a szerep nem ment. És bántott. Mert a napok teltek, a helyzet egyre rosszabb lett, folyt ki a legszebbség a kezem közül, próbáltam elkapni, megfogni, átélni, de nem és nem és nem. Csak a szépre emlékezem - így aztán szinte semmire se, minden mást lezárt az agyam. Lassan önmagam paródiájává váltam, él bennem egy Sárkány, néha-néha, mondjuk azt, hogy 4 évente egyszer előbújt. Most 4 naponta olykor eltűnt. Nagy élmény lehetett így élni mellettem! És amikor tudatosult bennem az egyik tiszta pillanatomban, hogy ha volna megbízható és fájdalommentes módszer, akkor rögvest öngyilkos lennék, tudtam, hogy most azonnal az orvoshoz kell mennem.

Amikor a démonjaimmal bokszoltam az agyamban, akkor engem legkevésbé érdekelt, hogy mi lesz a gyerekemmel, a férjemmel, a családommal nélkülem. Ez ijesztő, de így volt. Van a fent és lent, ideális esetben hosszú fentek és néha jön egy-egy lecsúszás. Nálam viszont kezdtek megfordulni az arányok, és egyre sűrűbben, egyre hosszabban voltam lent. Aztán jött a sírás mindenen, bárhol, bármikor, közönségre való tekintet nélkül. Idegösszeomlás.

Kipróbáltam mindenféle gyógynövényes antidepresszánst, nyugtatót, stresszoldót. Szedtem Sedatif PC-t, szedtem Hovát. A pszichológushoz járás, vagy egyéb nem gyógyszeres terápia hosszú távú megoldás lehetett volna, de megint olyan helyzetbe kerültem, hogy azonnal kellett cselekedni, mert nagy vihar fenyegetett.

Ekkor tértem vissza a pszichiáteremhez. Baromi nehéz megbékélnem a tudattal, hogy szinte életem végéig gyógyszert kell szednem, de elég arra gondolnom, hogy milyen mélyre tudtam süllyedni. 1,5 hónapnyi antidepresszáns szedés már olyan szépen kikalapálta a személyiségemet, hogy az csoda. Ilyenkor megcsillan a remény, hogy jaj, hát nem is kell ez a gyógyszer már, mert újra erős vagyok stb. Na, ebbe a hibába nem esem még egyszer. Amíg a gyerekem nevelésében nem jutunk viharmentesebb szakaszba, amíg tényleg nem lesz időm és pénzem pszichoterápiára járni, addig kisangyalként szedem a dilibogyómat, mert tudom, hogy én az az anya vagyok, aki azt nem teheti meg a családjával, hogy megtagadja a kezelést. Mert általában azt mondják az emberek, hogy a gyerekei, családja miatt nem lehetnek depressziósok, ezt a luxust nem engedhetik meg maguknak. Na, ezt mondom én is, hogy én se engedhetem meg magamnak, hogy szétessen a család, csak aki tudja, hogy ez nem egy múló rosszkedv, az azt is tudja, hogy ez nem attól függ, hogy én akarom vagy sem.

Hát így történt. Most csak azt bánom, hogy nem hamarabb toltam el a képem a dokihoz.