Csütörtök délután hazautaztam a gyerekkel apuhoz. Ez most úgy hangzik, mintha Mr. Doe elől menekültünk volna, de kijelenthetem, hogy nem vagyunk válófélben, sőt. :) Ő utál utazni, én imádok, a papa meg mindig az unokájával szeretne lenni, és mivel mostanság Pimpike kezd idegrendszer-barát üzemmódban működni, örömmel csaptam a kismotorjával együtt a hónom alá. Jól néztünk ki, 156 cm vagyok, a hátizsák túlér a fejemen, bár most nem volt 20 kiló feletti a súlya (azt hiszem), egyik kezemben a motor, másikkal a gyereket őriztem, és a vállamról folyton lecsúszott a ridikül. De alkalomról alkalomra ügyesebbek vagyunk, mindig tanulok valami pluszt, hogyan kell Pimpit igazgatnom, hogy gördülékenyen tudjunk fel-leszállni. A 3,5 órás vonatút alatt sokat hímeztem (az egyik kalauz még jött is hozzám tanácsot kérni, holott én se vagyok egy expert), tehát komolyan mondom, ha isten is úgy akarja, a gyerek hamarost diplomamunkát ír, annyira okos, ügyes.
Kimondottan jól éreztük magunkat, a gyerek haza se akart jönni, közölte, hogy ő Pesten nem érzi jól magát, és ezt többször is hangsúlyozta, sírásra görbülő szájjal. És még ma is azt kérdezte, hogy ebéd után megyek-e érte, hogy utazzunk a papához. Még a végén lesz remény arra, hogy a nyáron egyedül legyen apunál.
Volt két nap kegyelmi állapotunk az időjárást illetőleg, aztán szombaton, bicajozás közben elkapott bennünket a zápor. Igaz, előrelátó voltam, és esőkabátban vágtunk neki az útnak, de nagyon fújt a szél, pont elértük a felüljárót, ahol picit leparkoltunk, és megvártuk hogy csöndesedjen az eső. A kölyök ekkor boldogan kiáltott fel, hogy szivárvány, és valóban, ráadásul dupla volt!
Borzasztó, hogy tavaly ősszel a város összes játszóterét felszámolták, kivéve hármat, mert volt egy halálos kimenetelű baleset. Az indoklás persze nem ez, hanem az, hogy 2 évente kötelesek felülvizsgálni, és ennek most volt itt az ideje. Tudom, csak amiatt beszélek így, mert nem velünk történt tragédia, de ami eztán jött, a tipikusan az én szülővárosomra jellemző ügymenet: ledózeroltak mindent, a helyét sóval behintették, kizárólag a homokozókat hagyták meg ahelyett, hogy szabvány szerint átvizsgálták volna az összes grundot, majd javították volna a hibákat. A fiam, amikor a papa ablaka alatti játszó hűlt helyét meglátta, elsírta magát. Azt a játszót siratjuk, amit 1 éve újítottak fel teljesen fa elemekkel, biztonságos játékokkal. Azt a játszót siratjuk, amit a köz pénzéből újítottak, majd romboltak le.
Így most szegény gyerekem nem ment játszóra, mert azok messzire voltak tőlünk, helyette temetőkbe jártunk, méghozzá háromba is, mert némely halottunknak az egyetlen ott élő leszármazottjai valánk. Na, ezért lesz anyunak fedett síremléke. Pimpi ükszüleit ha mi nem ápolnánk, akkor... akkor a keresztanyám lenne a legjobban felháborodva. Oké, lapozzunk, mert ezen is felhúzom magam. Szerencsére a gyerek még beérte ezzel az elfoglaltsággal is, gyűjtötte a szétszórt mécseseket, azokat kincsekként aposztrofálta. Így történt, hogy este az egykoron sírokat díszítő, majd a szemétre kerülő mécseket suvickoltam a fürdőben, s a gyerekem a vonaton mécsesekkel játszott. Addams family remake. Egyébként anyunál bimbóznak a szeptemberben elültetett jácintok és nárciszok. A hóvirágból csak 2 jutott el virágzási állapotig, a gyöngyike meg csak zöldellt, de nem virágzott - lehet, hogy lekaszálom mérgemben. A halottak napi árvácskák hozzák az új virágokat, vettem még hozzájuk 2 palántát, kéket, mert az volt anyu kedvenc színe. Az ikeás mélybordó kardvirágok olyan gyönyörűek a tél viszontagságai után is, hogy azt mondom, megérte megvenni őket. Sőt, eddig csak olyan művirágot telepítettem ki, ami mind ízléses, és tartós. Szerencsére.
Tényleg nagyon jól éreztük magunkat, jókat aludtunk az éjjel, a gyereket se kellett feszt fegyelmezni, még a végén tényleg normálisak leszünk. Szegény fiam azon búslakodott még, hogy elment a tavasz, pedig ő nagyon élvezte (sic!). Továbbá keresi azt a buta embert, aki ellopta 1 óránkat az éjjel - de aztán hozzáteszi, hogy ezt csak viccből mondjuk.
Ti mondtátok