Már elkezdtem lejegyezni az Olimpiával kapcsolatos gondolataimat, de közben idegurult az olimpiai labda Arzénkától. Egy kis játék, hogy kit milyen élethelyzetben találtak a régebbi ötkarikás versenyek, és ki mit gondol arról, hogy 4 év múlva honnan fogja nyomon követni az eseményeket.
1988. Szöul - Megyünk vissza a koleszba vonattal, kisrádión hallgatjuk, hogy "gyere Egérke, gyere kicsi lány". Nagyon büszkék vagyunk a magyarságunkra, az első könnyek, meg a gombóc a torokban (és még hány fogja követni), amit akkor érzek, ha egy sportolónk tiszteletre a Himnuszt játsszák.
1992. Barcelona - A HVG szerint ez az egyik legjobban sikerült olimpia. Mivel már 1 éve dolgozom, a munkatársakkal vitatom meg az eredményeket. Emlékszem az érmébe harapó Farkas Péterre, vagy a viharsarki földinkre, Ónodi Henriettára. A többit elmosta az idő - nagyon komoly érzelmi viharokat éltem meg akkoron, kerestem a helyem, de nem találtam, úgy éreztem, ha fognám magam és csak úgy kivonulnék a világból, senkinek se hiányoznék. És ez a meghatározó érzés éveken át elkísért.
1996. Atlanta - Főállásban még mindig ugyanott melózom, de közben külsős újságíróként is dolgozom a megyei hírlapnak, meg a városi tévének is adok le anyagokat. Az írás akkor nagyon komoly űrt tölt ki az életemben. Továbbra se értem révbe, harcolok mindennel és mindenkivel, kezdek egyre jobban a munkába temetkezni, továbbá menthetetlenül idealista vagyok. Amit sose felejtek el, az Kokó aranyérme, arra behűtöttem a pezsgőt, hogy hátha, talán, és nagyon boldog voltam, hogy sikerült neki. Futottam le hírül adni apámnak, akit épp egy volt munkatársa tartott fel. Annak a megsavanyodott embernek annyi volt a reakciója, hogy: "Na és, a kenyér ettől nem lesz olcsóbb a boltban!" Ez a mondat ma is itt cseng a fülemben és figyelmeztet arra, hogy sose engedjem meg magamnak ezt a fásultságot, meg sose kerüljek olyan helyzetben, hogy az anyagiak ennyire rátelepedjenek a mindennapokra (ez nem mindig megy).
2000. Sidney - Felszálló ágban vagyok, 3 éve elköltöztem otthonról Budapestre, a 37 nm-es albérletben élünk Mr. Doe-val, életem párjával, akivel teljessé vált az életem. 1 éve vagyunk házasok. Nagyon szurkoltunk a pólós fiúknak, akiket élőben is láthattunk a Margitszigeten. Ekkor érzem azt először, hogy a magyaroknak mennyire csak az aranyérem számít, hogy milyen komoly teherrel szereljük fel sportolóinkat, akik tudják azt a média nélkül is, hogy a címeres mez kötelez.
2004. Athén - Remek nyár (meg az én leadott 30 kilóm) van mögöttünk, a gyönyörű montimmal, és a barátainkkal tekerünk a Vértesben, a Velencei-hegységben, a Bakonyban, a Pilisben, a Budai hegyekben és megmászom sokszor, sokfelől a nagy szerelmemet: Dobogókőt. Megismerem és megvalósítom végre önmagam, tágítom a határokat, átélem, milyen is átesni a holtponton. Közben lakást is keresgélünk, nem is sokkal az olimpia után aláírjuk az adásvételit. És persze az úszók, a kajak-kenusok, Nagy Tímea és Igai Diána, meg a "Kemény-legények". A doppingbotrányt pedig a mai napig nem értem, és már akkor elkezd foglalkoztatni az, hogy vajon 4 év (meg úgy az egész addigi élet) munkája hogy tud elcsúszni egy makacsságon, hogy márpedig én nem pisilek... Méltatlan dolgok ezek.
2008. Peking - Saját lakásban, hosszú várakozás után végre a közös gyerekünk zsivajától zengő falak közt köszönt ránk a mostani olimpia. A várttól eltérően egész naprakész vagyok az eseményekből, mutogatom a kisfiamnak, hogy látod, ott a Cseh Laci bácsi, ő egy magyar úszó, és nagyon büszkék vagyunk rá. Azt hiszem, idén még a megszokottnál is borzalmasabb teher van a sportolókon. Nem elég, hogy temetésről utaztak ki, nem elég, hogy az otthoniak görcsösen várják az aranyakat, szerencsétleneknek a 110%-os teljesítmény is kevés, sorra csalják el bírói döntésekkel a magyar meccseket. Kisfiam, csak olyan sportot válassz, ahol egyedül a stopperórával kell harcolnod (meg a kokszos ellenfelekkel)! Idén nagyon megérint, hogy milyen nüanszokon múlik valakinek az érme, várt eredménye, hogy dolgozik éveken át, és aztán a pillanat tört része alatt száll el minden esélye és reménye (nemcsak magyarokról beszélek).
2012. London - 5,5 éves lesz Pimpi, remélem, sokat kirándulunk majd együtt, különösképpen bicajjal, hogy egészségesek leszünk, hogy lesz munkahelyem, hogy újra a régi formámban tetszeleghetek, mert akkor már 39 leszek, de nem szeretném, ha látszana a korom, elvégre egy remek kissrác anyukájaként fogok nap mint nap az oviban megjelenni az okos, gyönyörű és egész biztos nagyon makacs Majmocskámért.
Ti mondtátok