Azt hiszem, egy nagyon kemény korszak kezdődik már megint. Vagy 2 hét alatt elmúlik, vagy örökre így maradt, mert ez a gyerek ilyen, nehéz természetű (szebben mondva: többemberes gyerek) és kész, de egy biztos, ezek a hisztik, dühkitörések, őrjöngések már egész más kaliberűek, mint régen.

Bármi mozgásba lendítheti Pimpi hisztiméterének mutatóját, tehát a van sapka, nincs csapka, b+ akkor nyuszika helyzet van másfél éves szinten. Üt, vág, taknya, nyála egybe, rongybabaként földrerogy, toporzékol, ha valami nem úgy történik, ahogy elképzelte. Valamelyik este a fürdőkádban raplizott, együttérzőn kiröhögtem, mert elegem volt akkorra, erre fogta és hasra vágta magát a vízben, a fejét meg beütötte a kád szélébe. Akkortól már igazán volt oka a bőgésre.

Mivel a hiszti lesből támad, csak bizonyos számúra tudok felkészülni. Vannak a napi standard csörték, amiket szerintem a gyerekem csak azért csinál, mert már megszoktuk. Reggel, mindjárt ébredés után jön az első meccs: pelenkázó, gatyacsere, miazmás. Ilyenkor el kell találni, hogy mit óhajtana a kezébe venni, és azzal szöszmötölni. Amikor formában van, kiborogat mindent, két mozdulattal rendez akkora kupit, hogy napok múlva is találok valamit a pelenkázó mögött. És ha én is formában vagyok, akkor már reggel 7 előtt megkezdem az ordítást.

Utána jön a kajakészítés. Ezt kezdetben sikerült azzal lecsöndesíteni, hogy odaült a konyhapultra. Most viszont feláll a pulton, amitől azonnal agyvérzést kapok, mert cipővel az asztalon akkor sem, ha ő az én szerelmetes gyerekem. Felállás után pedig fűszerpolcot rámolna, meg a késeket célozza be. Leültetem, akkor a mikrót tekergeti, kiborítja a kenyérkosarat, aztán szólok, hogy még egy csíny és leteszem a földre. Ez 5 mp-en belül megtörténik, gyerek megy le és indul a műsor. Muszáj valahogy lecsillapítani, felveszem, éneklés, keresünk valami izgalmas dolgot, mert amíg őrjöng, nem tudom leültetni enni.

Akkor most jön a kedvenc, a mindent űberelő, a tuti hisztiforrás: ETETÉS. Nem elég, hogy a ht. kezdetétől fogva ez egy kín, hogy végig valamivel fenn kell tartani a figyelmét, különben 5 kanál után már abba is hagyja az evést, még akkor is, ha az imádott brokkolija van a tálban, énekelni, mondókázni, képeskönyvet kell nézni (igen, tudom, az anyukák 80%-a most felhördül, hogy jézus, azt pedig tilos etetéskor, őket megnyugtatnám, TV-t nem néz szedatív céllal, de csak azért, mert az nem jött be már az elején :-P). És már nem csak nyühög, ha valamit el akar érni, már mondja, hogy toll, pohár, távirányító, anyámkínja, én meg viszem, adom, csak csönd legyen és haladjunk a kajával (egyes szakemberek szerint vannak ilyen gyerekek, és lassan, de biztosan leszoknak erről is). Mellesleg így is 30 perc, amíg egy ebéd lemegy. A kajás tálkát már nem is teszem az asztalára, mert azt vagy lesodorja mérgében, vagy pakol bele ezt-azt, amiért letolom, aztán nekem annyi. Idővel elkezdi a dobálózást is, majd sivalkodik, hogy adjam vissza a "leesett" tárgyat. Hát nem adom. És akkor rá is öntöttem az olajat a tűzre, repül minden szerte-szét, majd jön a dac és csakazértse eszi meg a kaját. A múlt héten ezt szinte minden nap lenyomta, ma a reggeli is félbe maradt, tízóraiként ette meg a reggeli maradékát. Két napja pedig azt csinálja, hogy felemeli az itatóját és lassan az etetőszéken túlra tartja, majd néz rám ördögi vigyorral, hogy akkor most ezt ő akár el is elengedhetné, aztán visszahúzza az asztal fölé, majd megint kitartja, oda-vissza és vár, hogy mit csinálok. Ez már játszma, és nem tudom, hogyan kezeljem. Ha kiabálok, el is dobja. Ha csendben megkérem, hogy tegye vissza, mert az asztalon a helye, rám se bagózik, ha elveszem a kezéből, indul a hiszti. Az élet nagy kérdései...

Ha megyünk el otthonról, a kabát felvétele 10-ből 1 esetben megy zokszó nélkül, egyébként tiltakozás, én magyarázom, hogy kint hideg van, egyébként is ilyenkorra már nyitva van a bejárati ajtó, hadd jöjjön be a hűs levegő, ne rohadjon ránk a ruha, de hát magyarázhatok én akármit is, a végén csak erőszakkal öltöztetem fel. Mostanában beül szépen a kocsiba, pár hete ehhez is műsorozott, meg a falitükröt próbálta letépni, aztán ez elmúlt (máshol öltöztetem ugyanis, ott nem ér el semmit - csak a hajamat, újabban azt tépi, amiért én is meghúztam az övét, hogy érezze, mennyire fáj, erre technikát változtatott, meghúzza a hajam, közben meg a sajátját is és mondja, hogy haja, haja). Egyébként letűnt hülye szokások bármikor visszatérnek, tehát itt olyan nincs, hogy leszokik róla.

Kint olyanból vannak viták, hogy nem arra megyünk, amerre ő szeretne. Ezzel amúgy nem szoktam keménykedni, csak akkor, ha valahova célirányosal KELL mennünk, és időre, amúgy tőlem Kenyába is kormányozhat, én benne vagyok. Aztán azon balhézunk még össze, ha az út szélére kotort szénát, falevelet kezdi el túrni, ami televan törött üveggel és kutyakakával. Olyankor fogom, elviszem máshová. Továbbá nem sarazunk 10 fokban, nem ülünk a hideg kőre, és nem nyaljuk a kerítést. Az egyik játszón folyton nyitva hagyják a hátsó ajtót, na, azon ő mindig szökne, én meg becsukom előtte az ajtót, akkor levágja magát a földre. Itt is a figyelemelterelés szokott segíteni, vagy megyünk haza, mert úgyis idő van.

Aztán kezdődik minden előről, kajakészítés, pelenkázás...

Fürdetéskor a kádból kijövet a legnagyobb meccs, 2 hónapja nem tudok rá igazi megoldást kitalálni, most épp azt csináljuk, hogy dugó kihúz, megvárja, hogy lefolyjon a víz, ráterítem a kifogót és kiveszem. Utána kap valami cuccot a kezébe, meg cumit és nyugiban van. Vagy nem és akkor szétrúg mindent és a csempe keményebb a fejénél.

Alapvetően nem rossz gyerek, de a dobálózás most már kiborító szintet ért el nála. Ha valami baja van, mindent földhöz csap, vagy engem dob fejbe. Ha más nincs, a cumit csapja le, majd ordít, hogy a cumiját kéri. Ott van előtted, most dobtad le, vegyed fel a földről, mondom szépen, csendesen, de ugye akkora vehemenciával műsorozik, hogy el se jut a tudatáig, ha meg kiabálok, akkor tol is egyet a hangerőszabályzón, meg nekem rohan.

A játékos dobálózásában sincs sok köszönet, ma egy hűtőmágnest dobtam ki, mert a pillanat azon tört része alatt, amíg a tetőt lehajtottam, hogy lehúzzam a WC-t, már be is dobta a kagylóba a papír alapú mágnest. Imádtam, hogy nyúlhatok bele a pisibe, mert nem szerettem volna eldugítani a lefolyót. A múltkor egy cumija került olyan helyre, ami után a legjobb sterilizálás a kuka. Mosom a fogam és puff, egy kisautó landol a kiköpött habba.

Apropó hab: eszi a szappanhabot. Kézmosáskor, amint beszappanozom a kezét, már nyalja is le, mondtam neki, hogy egyszer egy kanálnyi folyékony szappant fogok vele megetetni, és többé-kevésbé ezt komolyan is gondolom. Mondja, hogy ízű, de azért újra és újra lenyalja.

Üti a TV-t, a radiátort, az üvegajtót, a fenyőbútort. És nem lehet jobb belátásra bírni. Ha leszidom, hisztizik, továbbá még inkább csinálja. Ha rácsapok a kezére, hatástalan, kiröhög  Ha átküldöm büntetésre a másik szobába, kijön röhögve, játéknak veszi. Mindig elszedjük tőle azt, amivel kalapál, de hoz helyette másikat. Ettől a helyzettől összeszorul a gyomrom, hogy mi lesz itt később, ha már most nem tudom nevelni, nem tudok rá hatni. Ugyanez van a verekedésével is. Neki minden csak játék, kinyomja a szemed, kikarmolja az arcod, lefejel, megharap (különösen szoptatás közben), mondhatod te, hogy ez fáj, egyik fülén be, a másikon ki, ott folytatja, ahol abba hagyta, ha meg meggátlod, akkor hisztirakéta be.

Valahol olvastam, hogy napi 3-4 hiszti még normális. Nálunk szezonban ez egy óra alatt meg is van, és utána az esti lefekvésig még úgy 6-7 lemegy.

Értem én, hogy keresi a határait, és hogy az élet merő frusztráció, mert folyton tilalmakba ütközik, továbbá bármit megért, csak azt a rohadt NE szócskát nem, így muszáj úgy fogalmazni, hogy pozitív legyen a mondat (pl. szoptatáskor: "feküdj szépen, nyugodtan" a "ne rugdossál" helyett), de ez elég nehéz, nem mindig sikerül. Azt is értem, hogy a járással, beszéddel rászakadt a szabadság, és mégse szabad, ezt most fel kell dolgozni. Meg a sláger szeparációs szorongás.

Én tudom a szakirodalmat oda-vissza, csak az alkalmazása, hát az nem megy... mit tegyünk akkor, ha a gyerekünk vérbeli rebellis, mi pedig nem vagyunk a türelem mintapéldányai.

Amikor csöndesebb napjaink vannak, simán magyarázom be magamnak, hogy isten azért adott nekünk nehéz természetű gyereket, hogy türelmet tanuljak, meg látott bennünk elég erőt, hogy fel tudjuk nevelni a többemberes gyereket is. De amikor ránkszakad az ég, és nagyon sok a gond egyszerre, akkor büntetésként élem meg a hisztiket, akkor vörös fénnyel villog az agyamban, hogy "a gyerek a szülő tünete" és tudom, hogy azért ilyen, mert rosszul csinálom, nem tudok magamon uralkodni, hogy amikor dobálózott, és eldurrant az agyam, én is földhöz csaptam ezt-azt, meg kiabálok vele sokszor, meg el is járt már a kezem és biztos azért verekszik (bár tudom, hogy van olyan ismerős, aki sose ütött a gyerekére, a kölyök mégis szétveri az anyját, de ezzel csak a lelkiismeretemet akarom megnyugtatni). Tudom, hogy tőlünk kell megtanulnia, hogyan kezelje a konfliktust, a frusztációt, és ha a személyes példamutatásom az agresszióra utal, akkor ő azt fogja csinálni.

Jut eszembe, szülő tünete: amikor nem is vele van gondom, hanem pl. a szomszéd húzza fel az agyam, és nagy hévvel mondom a magamét, elkezd ő is kiabálni, mert ha az anyja csinálja, akkor ő is. Ebből azért megtanultam, hogy amikor átmegyünk latin vérmérsékletű családmodellbe, akkor először nekem kell elcsendesedni, és ő vagy követ, vagy ha nem foglalkozom a hangoskodással, akkor idővel magától leáll. És abban is biztos vagyok, hogy sokszor azért ütlegel valamit, hogy foglalkozzunk vele (végül is egész nap azt tettem, mit nekem még egy újabb menet - de minek szültem gyereket, ha nem bírom a strapát).

Leírva egyszerű, kívülről nézve sima ügy, belülről viszont kudarcélmények sora. Na jó, amikor a kezdeti vergődést sikerül egy kis énekkel eltussolni, akkor boldog vagyok, de az elmúlt napokban semmi se volt jó. Front van, fogzás van... Ez is egy interakció szülő-gyerek közt, a kommunikáció egyik fajtája, bár én a beszédet (rajzot, éneket, táncot) jobban preferálom.