Amikor 2005-ben eljutottam a pszichiátriára (itt kezelik ugyanis gyárilag a depressziósokat, és igen, nagyon riasztóan hatott rám a felirat, hogy ideggondozó, mert ehhez azért tapad némi rossz felhang), akkor az egyik panaszom az volt, hogy éjjelente rendszeresen küzdök az alvási bénultsággal. Ez az a jelenség, amikor olyat álmodom, ami valósnak tűnik, tudom, hogy alszom, fel szeretnék ébredni, de képtelen vagyok megmozdulni. Nyöszörgök, vergődöm, a szemem ugrál, aztán van olyan, hogy visszaalszom, idővel jön egy újabb paralízises álom, akár 3-4-szer is egy éjjel alatt, végül sikerül felriadnom. Elvileg stresszes időszakban gyakori. Hát az most van elég.
A hétvégén már elég rendesen kiborultam a gyerkőctől, mert nem eszik. Ebben van egy rész a betegségből és van egy rész dackorszak. Mert amikor a szemében felcsillan, hogy kaja, végre ehetek, aztán lenyeli az egyébként szeretett ételt és közli 1 falat után, hogy elég, ennyi volt: az dac. És szívem szerint a fejére borítanám a tálkát. Továbbá vígasztalhatatlan bőgésbe kezdtem, és újfent megállapítottam, hogy valamit nagyon elb...tam, például azt, hogy úgy gondoltam, anyának lenni jó, és hogy nekem az nagyon fog menni. (És halál komolyan gondolom, hogy szorongásos depresszióval meggondolatlanság volt szülni. Nemcsak én szívok miatta, a gyerek is, meg az apja is.)
Aztán megint elkezdődtek a virrasztásai. Ezt én már nem ragozom, ha tudom, ignorálom, visszateszem az ágyába és majd lesz valami.
A betegeskedések, a 1,5 órás állva várakozások a rendelőben, futkosni a gyerek után, hogy ne tépje le, ne verje meg, ne nyúljon bele (minden más gyerek persze ül a pici fenekén, csak az enyém tart mozgásban) is iszonyúan kifacsar. (Hogy közben én is taknyos voltam, de nem fekhettem, mert a gyerek mellett nem lehet.)
Aztán itt van Mr. Doe betegsége, megint köhög, és neki van ez a 2 évente jelentkező száraz, kínzó köhögése, ami semmivel se enyhíthető. Ő nem alszik, én nem alszom, sajnálom, próbálok mindenféle vajákossággal segíteni, ugyanakkor dühöngök, hogy nem tudok pihenni. Most önkéntes száműzetésbe vonult a konyhába, ott alszik, amíg az antihisztamin nem járja át úgy, hogy végre ne kezdjen el köhögni este 9-kor minden légvételtől hajnali 1-ig, amikoris beájul. Kb. csütörtökre várható az enyhülés.
Szóval ma éjjel azt álmodtam, hogy egy ember ráfekszik a mellkasomra, hogy menjek már át a gyerekhez és nézzem meg, minden rendben van-e vele. És küzdöttem, hogy szálljon le rólam, megyek, megnézem, de ne nyomja össze a tüdőmet. Aztán azt álmodtam, hogy a fiam szalad hozzám, meg azt, hogy azért nem alszik, mert ég nála a villany, és le kéne kapcsolni. Végül sikerült felriadom, a fejem majd szétpattant, átmentem, a gyerek egyik keze kibújt a hálózsák zárt vállpántjából (Hudini képessége kelletik hozzá).
És persze ezt az egészet egy hajnali 2-től 4-ig tartó nagyon ocsmány, nagyon masszív virrasztás előzte meg, egyszerűen nem bírt a gyerek magával, át akart menni az apjához, fel akart öltözni, birkózni, zenét hallgatni stb. És kiabálva beszélt, nem lehetett lelőni. 15 perc szoptatás után becsempésztem az ágyába, akkor kitalálta, hogy fogjam a kezét, ez egy darabig ment, majd odaadtam a babáját. Ugyanis, ha ma fogom neki 20 percet, holnap már csak így hajlandó elaludni, holnap után meg feküdjek mellé. Ezt a hibát nem követjük el. Próbálkozhat, keresheti a határokat, és én gratulálok, mert megtalálta: ebben nem vagyok partner.
Hajnali 6-kor ismét talpon volt, orra bedugulva, kérte az orrcseppet*, aztán megint nem csitult, aztán éreztem, hogy egyre melegebb, megmértem a lázát, újra 38,0. Tegnap estére is belázasodott, de fektetésre lehúztam neki. (Na, igen, most lehet azt a fejemhez vágni, hogy egy este lázas gyerekkel hajnali 2-kor miért szívóztam: mert akkor éppen semmi baja nem volt, csak pusztán kiment az álom a szeméből. És halál komolyan mondom, a hajnali pátyolgatást addig csinálja valaki, amíg a kölke nem csinál belőle rendszert. Az enyém ebben nagyon profi, és én meg belefáradtam.)
Reggel fél 8-kor már majdnem elájult a fáradtságtól, csak feküdt mellettem, hallgattuk a Makámot és cirókáztam. Aztán fél 9-kor elaludt. Én is visszavackoltam magam. 1 óra múlva azt álmodtam, hogy a kölyök a be nem csatolt szandáljában szalad a szobában, elesik és a cipő talpa leszakad. Ebből a rémségből (mehettem volna javíttatni a cipőt Kenyába) a kapucsengő ébresztett, amit mondjuk magasról pottyantottam le, mert senkit se várok, és pizsamában voltam (vagyok) még.
Tehát a helyzet az, hogy mindjárt 11 óra, én még hálógöncben, a gyerek még alszik, olykor köhög. A délutáni rendelést meg is célzom majd vele, aztán valahogy ezt is túléljük.
*Itt jegyezném meg, hogy amikor ilyen kis okos, hogy kéri szó szerint, hogy hozzam az orrcseppet, vagy iszik és félrenyel és mondja, hogy kusz-kusz, félrenyelt, akkor a szemem ragyog, hogy milyen csodálatos ez a kölyök. És amikor bevágom hozzá az összes cumit, tartódobozostól, mert kiborít, hogy ha nem inni kér, akkor cumiért nyafog (ott van valahol, csak elhányta) majd hallom, ahogy mondja, hogy beletesszük, és elmolyol a cumikkal a sötétben, akkor a szívem elolvad. De egyszerűen nincs már több türelmem, elegem van abból, hogy folyton rejtvényként kell kezelni a gyereknevelést.
Ti mondtátok