Ha már meghallom a gyerekem szájából, hogy nem akaroood, elkezd a gyomrom remegni, megy fel a vérnyomásom. Az eddigi hisztik semmik voltak a mostaniakhoz képest, pár napja ugyanis beköszöntött az igazi dackorszak.

Látom, hogy most nagyon önállósítja magát, segítjük is az apjával a törekvését. (Persze enni azt nem akar önállóan, rágni meg pláne.) Gondolom, most nagyot lendített az egóján, hogy megint pár cselekvésben nem kell segítségre várnia. Tényleg nem tiltunk neki mindent, mégis valami iszonyat, amit művel. Most annyira kavarognak az érzelmei, hogy saját magát sem képes elviselni. Őrjöngve kéri a kisautót a könyv alól, ahová ő gurította be direkt, de amikor felhajtom a könyvet, akkor rettegve ordítja, hogy nem, nem, és úgy felidegesít, hogy az autót a lakás egyik végébe dugom, a könyvet a másikba. Evéskor mondja, hogy nem kér többet, kiviszem a kaját, hozom a törlőkendőt, erre azon bömböl, hogy kér még. Visszahozom az ételt, de már taknya-nyála egyben a zokogástól, hogy márpedig ő nem akar többet enni. Viszem lefektetni, kéri a világítós cumiját, adnám, ordít, hogy nehhhehehem. Fojtogat a bőgés, helyette idegesen könyörgök neki, hogy csillapodjon már le és szedje össze magát, mert nem tudom, hogy mi lelte.

Az utcán bárkihez odamegy kaját koldulni, mert itthon éheztetjük. Ma egy anyukának megtépte a haját, mert annak a gyerekével összebalhéztak egy labdán, és a nő jót akart, magyarázni kezdett neki, hogy nyugtassa, erre az én fiam nekiesett.

A pofámról a bőr napi szinten ég, a sétányon nem tudok úgy elmenni a kölkömmel, hogy ne ordítson velőt rázóan, de komolyan, berezonál az ember dobhártyája, úgy üvölt, mint az önmagukból kikelt idegösszeroppanásos alkoholista, gyógyszerfüggő asszonyok, akik még azt is hozzá szokták tenni, hogy megöllek, csak az én gyerekem ezt a mondatot még nem ismeri, így ez kimarad a műsorból. Kijönnek az üzletekből a vásárlók, eladók és azt nézik, ki öli azt a szép kisgyereket. Nyuggerek állnak oda a földön fetrengő fiamhoz, hogy menjen velük. Lassan már az egész világot elhajtanám a búsba, hogy ne vágjanak pofákat, ne hajtogassák, hogy Jézusom!, ne jöjjenek oda segíteni, ne szóljanak a gyerekemhez és ne próbálják megnevettetni, mert ha nekem nem megy, higgyék el, nekik se fog.

10 gyerekből 9 megérti, ha megkérik, hogy ne csináljon ezt vagy azt, megfogom, mondom neki, hogy ne, és félrelép, úgy tesz, mintha ő is a 9 szabálykövetőbe tartozna, majd ahogy elengedem a kezét, folytatja ott, ahol abbahagyta, röhög, mert szerinte ez jó játék.

A védőnő szerint az a jó, ha kijön az indulata és nem elfojtja, mert akkor kamaszkorban blablabla. Kamaszkor! Dehogy nem jön elő majd akkor is! Csak hogy igazán kerek szívás legyen az életünk. És akkor azt mondja anyám, hogy változásra van szüksége a gyereknek, menjen el hozzájuk. Jó, ha megoldódik a gennyes sebem problémája, kiderül, hogy sipoly-e, vagy végre behegesedik, akkor megtervezem a 3,5 órás vonatutat, hozzá a logisztikát, aztán hazamegyünk. Nekem már olyan mindegy, hogy itt vagy ott kapok idegösszeroppanást. Mert itt legalább csak a gyerek megy az agyamra, ott meg majd csatlakozik apám is a sorhoz. Viszont azért kéne menni, hogy anyám szert tegyen némi rutinra az unokája ellátásában, mert ha dolgozni fogok, és ő jön beteg gyereket ápolni, akkor 10 perc után ordítani fog a kölök, mert annyira nincsenek összhangban.