Az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot, a jóindulatom utolsó energialöketeit küldöm a gyerekemnek, hogy kezdjen el rágni, kezdjen el normális, emberi ennivalót enni, mert eljön a pillanat, amikor már bébiételt se leszek hajlandó bontani (a babakaja főzéssel kb. 3 hete hagytam fel, mert nem bírtam tovább a pancsolást). Lesz a felnőttek kosztja, azt villával megtöröm és vagy eszi Pimpernel, vagy éhezik. Tegnap este az apjától folyamatosan lejmolta a parasztreggelit. Abban jó nagy krumplidarabok vannak, meg a ráütött tojás se egy előemésztett nyák, és állítólag szépen nyammogta (én inkább mosogattam, mert már lassan nem bírok egy légtérben lenni a kölökkel, amikor eszik - komolyan mondom, hogy nagyon kész vagyok...)
Ma ebédre a mi rakott krumplinkat melegítettem meg a gyereknek is, megtörtem villával, aztán azt eszegette. Hát nem fog a mennyiségtől elhízni, de nem öklendezett, forgatta a szájában a falatkákat, és csak olykor köpködte ki, amúgy meg szépen nyelte. Nagyon megdicsértem, meg tetszett neki, hogy most aztán tényleg tök egyformát ettünk. (Nem rajtam múlik, már jó ideje pofázom neki, hogy ő is ehetne reggel Kóciánt, meg a tök tudja mit, csak rágja meg, és akkor adom is.)
Szóval nagyon reménykedem, hogy valami túlélési ösztön beindul nála, mert mostanára ott tartok, hogy legszívesebben nem is etetném meg, szinte várom, hogy azt mondja, nem akar enni, és azonnal ráhagyom, sőt boldog vagyok, mert akkor megúszom a vergődést.
A hangulatom olyan csodás, hogy vasárnap délelőtt fél 11-kor lefeküdtem aludni, mert nem volt kedvem semmihez. Jóformán a hajamnál fogva rángatom magam... Iszonyúan fáraszt a gyerekem. És valószínűleg én vagyok a hibás, mert hagytam, hogy idáig fajuljon a helyzet. De sebaj, még minden nincs veszve, ha valami nem működik, akkor hagyni kell és változtatni. Én most erősen fellázadtam, nem vagyok anyarabszolga, cseléd.
Ti mondtátok