A múlt héten volt pár olyan napunk, amikor Mr. Doe-val egymáshoz lopakodtunk, és suttogva kérdeztük, hogy láttad, végre egyedül is játszik*, és milyen aranyos, meg miket magyaráz hozzá kommentárként, és meg se mertünk szólalni, mert annyira nagy élmény volt. Ült mellettünk és tevékenykedett, engem olvasni (egyébként nem szoktam önző módon olvasni a gyerek ébrenléti idejében, de ha végre elfoglalta magát, akkor jól esett leheveredni és folytatni a regényt) hagyott, nem őrjöngött minden vackon, nem ugrált a gyomorszájunkon... És ezeken a napokon, bár voltak nehézségek, de egyszerűen kezelhetőek voltak, eltörpültek a sok jó mellett, nem kellett lemennem hídba azért, hogy megoldjam az életünket, nem kellett folyton KITALÁLNOM. Ez egy állapot: kitalálom, hogy mit főzzek, kitalálom, hogy a gyerekem miért bömböl, kitalálom a világ gondolatát. És mondtam Mr. Doe-nak, hogy ezért nagy árat fogunk fizetni, mert ilyenkor szokott aztán jönni egy cudarabb világ, amikor visszakapjuk a már megszokott, embertpróbáló gyerekünket, mert valakinek odafönt bekattan, hogy ácsi, ezeknek nem a könnyen kezelhetőt utaltuk ki, hanem a problémásat. 

Ide nekem a lottó ötöst! Hétfőn délelőtt és délután is süvöltő kölökkel közlekedtem, kedden csak délelőtt, mert du. szerelőt vártunk otthon, így nem volt a kölyöknek lehetősége az utcakövön előadni a propellert. Aztán ma 45 perc után tepertem vele haza, mert nyomott pár performance-t, és akkor én inkább a hónom alá csaptam. Itthon beállítottam a kádba és közöltem, ha nem hagyja abba, indul a zuhany. Érdekes, hirtelen képes volt tiszta fejjel gondolkodni és azonnal befejezte a csapkodást, ordibálást. Erre nem vagyok büszke, de vállalom a gyermekpszichológus előtt is. Persze a nap további részében összerugdosta a falat, kidobálta a játékait és rekedtre ordította magát. Ebédre 1 kanállal evet a tejbegrízből, aztán variált, hogy neki más kell, mással viszont nem szolgálhattam, így mehetett is aludni.

Most ott tartok, hogy nem merek már kimenni a lakásból, mert az én gyerekem átment derült égből villámcsapással támadóba. Fogja a kezem, beszélgetünk, sétálunk, már-már kezdek elájulni a harmóniától, hogy istenem, na, így képzeltem én el a kisgyerekes létet, aztán paff, már terpeszt, seggre ül, hanyatt dől és ordít. Hovatovább a terpesztéssel ijesztgetni is szokott. Beáll a földön fetrengés első mozdulatába és kivár, hogy naaa, mit lépsz, anyám, mindjárt vonagolni fogok az aszfalton, ha azonnal nem engeded meg ez vagy azt. (Nem szoktam megengedni. Kemény vagyok, mint a vídia, az a középső nevem. Inkább rádumálom, hogy mi legyen a cirkusz helyett.)

Ez bizony gáz így, hogy egy felnőtt féljen a gyerekétől. Valami itten el van csesződve, ezt szét kell szedni és újra összerakni.

Hétvégén itt voltak anyósomék, gyerek a viszonylag normális időszakát élte, ebédnél verte csak ki a balhét, mert nem adtam neki oda a borsörlőt. Magyaráztam, hogy az felnőtt dolog, meg csíp és veszélyes, de aztán anyósomék mondták, hogy adjam neki oda, majd megtanulja. Nem lett baj, pedig simán a szemébe is mázolhatta volna, viszont nem ordított a gyerek tovább. Ebben a sztoriban csak az a bökkenő, hogy az én szülői tekintélyem, ami mondjuk eddig se volt, eztán meg már pláne nem lesz, mert picsát csináltam a számból (nesze neked vídia), szóval a nem létező tekintélyem meg elszállt. Mintha ezt kapnám most vissza az utcai meccsekből.

Itt tipródom, hogy mi legyen a délutáni program, hova menjek a gyerekkel, hogy ne égessem magam. Aztán jött a megrendelésem visszaigazolása, hogy mehetünk a Sinol orrspray-ért, így meg vagyok mentve, mert metrózunk, azt imádja a kölök, és ott nem szokott balhézni.

Viszont az Ikeába már nem merek elindulni, pedig megjött a Family kártyám, és szeretnék banyatankot venni, mert a bevásárlás azzal sokkal kényelmesebb lenne, csak a gyerek ott tutkó kiveri a balhét, mert nem engedem majd órákon át ágyakon fetrengeni, elbújni, kukákat hurcibálni. Már a patikába se lehet bevinni, mert a szalagfüggönyt majdnem leszakította legutóbb (eddig ott a színes ceruzákkal és dominókkal elvolt a gyereksarokban). A postára se megyek, mert a biztonságiőr rápirított, hogy a papírkosarat hagyja a helyén - ki a fenének árt azzal, ha azt hurcolássza, legalább addig se üvölt. Ezek a dolgok szétcincálnak, hogy nem elég a gyerekkel harcolnom, még akkor magyarázgassam is a világnak...

El fog múlni, tudom, ezzel nyugtatom magam. Meg azzal, hogy majd ezt is feldolgozom, megoldom, győztesként végzem a csatát. És persze a világ nem áll meg, aztán történik valami más, és akkor nem a hisztiken fogok tipródni.

*Egyébként szokott egyedül játszani, különben nem tudnék a konyhában dolgozni. De vannak időszakai, amikor nagyon nehéz vele, mert semmi se jó neki. Persze ez is viszonyítás kérdése, mert emlékszem én arra az időszakra, amikor a csecsemő Pimpernel csak akkor volt nyugodt, ha szoptattam, vagy ha hordoztam. Lesz még kamasz is ez a gyerek, és azt se fogja megengedni, hogy belépjek a szobájába.