Azért nem kicsit voltam elkeseredett, amikor a május elsejei bringázásról úgy értünk haza, hogy Pimpinek gennyes kötőhártyagyulladása lett, ami alvás után még ocsmányabbá vált. Kamillázásba fogtam, de közben már azon morfondíroztam, hogy el kéne menni az ügyeletre, mert rőtvörös a kölyök szeme. És mi tagadás, azért is szarul esett a dolog, mert hétfőn végre mehetett volna bölcsődébe, de ilyen szemmel kizárt dolog, egyedül a háziorvos nyit neki ajtót. Meg vagyunk mi átkozva: a szerdai kontrollon még taknyos volt Pimpi, jött a genny rendesen, így aztán úgy beszéltük meg a doktornővel, hogy hétfőig még várjunk. Én már a centit vágom, az antidepresszánsomat megemeltem a maximumra (az orvos tudtával), de komolyan azt fontolgattam, hogy azért megyek el az ügyeletre, hogy kapjunk antibiotikumos szemcseppet, azzal hétfőre lehúzatom annyira a gyulladást, hogy már mehessen közösségbe a gyerek, és úgy teszek, mintha semmi se történt volna. Akkor már nem fertőz, szenvedni meg most se látom, meg nem is mondja, max. a saját természetétől van padlón.
Aztán aludtam rá egyet, és megbékéltem a sorsommal, hogy akkor én most már mindig egy valamely testnyílásából gennyet eregető gyerekkel kell egy légtérben legyek, és hogy ápolónősködhetek, és sose tornázhatok egy jót, s dagadt maradok örökre.
És most így jobban érzem magam. Nem szenvedek a mártíromságom végett, hovatovább lassan csak a pirosság maradt a gyerek szemén, a genny csökkenő tendenciát mutat (reggel pajszerral nyitottuk fel a szemét, de napközben nem kellett percenként törölgetni), remélem, alvás után meg még szebb lesz.
Ti mondtátok