Szerencsére Polcz Alaine-nél olvastam, hogy más is van úgy a gyászruhával, hogy az leegyszerűsíti az életét. Engem nem tesz szomorúbbá és boldogtalanabbá az, hogy feketében járok. Nem ettől leszek depressziós - egyébként is a depresszióm most köszöni, karban van tartva. Az én gyászmunkámhoz pont segítőleg járul hozzá, hogy nem kell vacakolnom az öltözködéssel: a szín adott, kizárólag fekete, aztán dönthetek, hogy farmer és edzőcipő, vagy élére vasalt nadrág körömcipővel. Ennyivel is könnyebb a napjaimat élni.

Pedig. Pedig amíg ebbe a folyóba nem léptem be, azt montam, nem azzal kell gyászolni, hogy éjjel-nappal feketébe öltözünk, mert ez csak a külsőség. És hogy ez csak a külvilágnak szól, meg képmutatás, meg felszínes valami. Aztán jött a telefon, hogy anyu már nincs velünk, és azóta nekem ez a legtermészetesebb, hogy feketében járok. Senki nem kívánja tőlem, belülről jön az igényem rá. De szól is a külvilágnak, hogy segítsenek nekem, mert az emberek nagy része érzi ám, hogy most nekem egy kicsit más bánásmódra van szükségem. Nem sajnálatra, hanem türelemre, gyengédségre, megértésre, hogy hagyjanak békén. Nem hiszem, hogy jól fogalmaztam meg, de talán érthető.

Hogy meddig tart ez nálam? Nem tudom. De kicsit megbántott, amikor arról olvastam a neten, hogy magát a gyászruhát "paraszt" szokásnak vélik néhányan, meg hogy városban, pláne a fővárosban nem illik hosszasan hordani. Na, ezt nem is értettem, aztán úgy vagyok vele, hogy engedtessék már meg nekem, hogy magam döntsem el, mit veszek fel, hogyan birkózom meg anyám elvesztésével.