Szeptemberben 2x voltam otthon, másodjára gyerekkel együtt mentem, mert pont nevelés nélküli nap volt az oviban, apunak meg előtte nap vastagbéltükrözése volt. A tükrözéskor végre semmi kórost nem találtak, legalább ezen a vonalon nem kell aggódnunk egy darabig. Remekül teljesítettük kettesben(!) Pimpivel a 250 km-es vonatozást, kicsit mondjuk leépültem agyilag Bartos Erikától, de a nyugodt gyerekért mindent megteszek.

Apu rendelt murvát, szerzett fuvarost, kivitte a követ temetőbe, aztán közösen elterítettük a sír körül (Pimpikém nagy segítség volt). Eldugványoztam 71 hagymás növényt tavaszra (gyerek ebben is részt vett) - komoly kompozíciós rendszer szerint. Remélem lesz is belőlük valami, mivel már 8 hagyma nekiállt idő előtt kibújni. Hétvégén megyek haza és lapáttal verem őket vissza, hogy mit képzelnek, nekik márciusig még a föld alatt kell erőt gyűjteni, csak semmi hajtás. Voltunk a kovácsnál is, megrendeltük a koszorútartót. Nagyon szép lesz, ha elkészül, bár szerintem a mester elég szétszórt csávó, várhatóan apunak a nyakára kell járni, mert nem készül el a megígért határidőre. És én is megrendeltem az új fejfát, konzultáltam a szakemberrel, kicseréljük a "régit" egy nagyobbra, akkor felfér rá a versidézet is, bükkből CNC-vel lesz kifaragva, pácolva. Sikítva, de talán ez is meglesz halottak napjára.

Bőszen küldözgetem az álláspályázataimat, naponta megnézem a felhozatalt a közigálláson. Pillanatnyilag a maszekok kevésbé érdekelnek, most egy időre elegem van a vállalkozókból. Meg aztán az olyan hirdetésekkel nem tudok mit kezdeni, hogy anonim cég, aki állítólag menő és piacvezető és tettre kész, várja a jelentkezést, motivációs levelet, de hogy pontosan mire, az titok. Egyelőre vagyok olyan rátarti, hogy ilyenekkel ne is foglalkozzam. Ja, megvolt az aktuális jelenésem is a munkaügyiben a tartótisztemnél, a gyerek éppen taknyos volt, ezért jött velem. Hosszas felkészítést kapott Pimpi az illő magatartásról, így aztán nagyon aranyosan és viszonylag csendesen viselkedett, meg kb. 10 perc alatt végeztük is.

És akkor fő témánkhoz érkeztem: a taknyosság. Igeeen, ismét beteg Pimpi, és nem javul, hanem nagyjából konstans. 1 hétig itthon volt, vittem öblítésre is, aztán inkább romlott, mint elmúlt a probléma... Megy a fülmelegítés, az itthoni és a maszek gégészi Proetz, az ilyen-olyan bogyók és cseppek, de reggelre bepang, zöld és gennyes, aztán estére feltisztul. Megmérettem a fülét, szerencsére még nincs benne savó, ezért én most (is) szemét vagyok, a gyerekorvos simán adta az igazolást, így hordom a kölyköt közösségbe. Nem bírom kivárni, hogy eltűnjön az összes váladék az orrából, mert a gyerekkel egymás agyát gyilkoljuk. Kétségbeejtően engedetlen velem, de nem mindig, csak amikor sietünk valahova, vagy ha van közönség. És visít torkaszakadtából, vörös a feje, kidagadnak a nyakán az erek, mindenki engem néz, én meg a bőgéssel küzdök, meg az öklömmel, hogy akkor most bemosok egyet itt a bolt/busz/váró/könyvtár közepén. Ha van valami, amiben tökeltesen inkompetensnek érzem magam, az a gyereknevelés, sikerélmény hiányában meg boldogtalan vagyok, emiatt meg depressziós. Szeretem a gyerekeket, jó velük foglalkozni,  egy élmény, és vérzik a szívem, hogy amikor "normális" Pimpi, akkor sugárzik a lénye, az embernek még a szőre is vigyorog, hogy micsoda csoda ez a fiúcska, aztán jön az elborulás, az ellenkezem, tehát vagyok, és akkor kész, még a fogantatása napját is megbánom. A dadus azzal fogadja reggelente, hogy hazaviszi alvós babának, mert annyira szereti. Igen, én is imádok vele aludni, odabújni a kis testihez, de amikor ébren van, jáj... Itt van például egy eset a sok közül: gyere, légy szíves, fújd ki az orrod. Nem! De gyere, ne pangjon! Majd később. Pimpi, ne húzd az időt, elkésünk! Nem akarom, nem akarom! Jó, kisfiam, akkor csak gennyesedjen be! Ki akarom fújni! Ha valamit nem akar, akkor azt kell mondani, hogy jó, akkor hadd feketedjen meg a fogad, szakadjon be a körmöd, itt maradsz a boltban, én meg megyek haza, szia stb., és akkor azonnal vált, ha én engedném, akkor ő meg a megengedettet nem akarja, amivel meg elérem, hogy végre azt tegye, amire eredetileg kértem. Csak ez így bosszantó, fárasztó és szerintem sehova se vezető, mert ez nem nevelés. Vagy például, kér inni séta közben, de megbotlik. Ezen felhúzza magát, elutasítja az ivást, és én már ekkor tudom, hogy most jön majd a nem kérek, ami csak addig tart, amíg el nem teszem az üveget, mert ahogy bezárom a táskám már mondja is, hogy kér. Jó esetben kér, rossz esetben meg megint ugráltat. Aztán elteszem az üveget, hogy akkor szomjas maradsz, ne szórakozz! Ő meg az utcán azt visítja, hogy kérek inniiiii, szomjas vagyooooook. Muszáj adni, mert ezt az utca emberének nem magyarázom el. A múltkor nyilvános helyen megkérdeztem a gyerekem, hogy normális-e, amire azt felelte, hogy nem. Ezért simán a gyerekvédelem elé citálhatnának, mert igen, magam is megkérdőjelezem olykor a gyerekem elmebeli állapotát, pedig nincs azzal semmi, hanem velem van a gáz. Tényleg nem igérgetem már azt a gyerekpszichológust. És nem, nem hiszem, hogy amiatt csökkent a türelmem, mert anyut elvesztettem. Anyu halálát szerintem igen szépen feldolgozom, még a munkanélküliség se idegel annyira, viszont az anyaszerepemben nagyon-nagyon téblábolok.

Egyébként az ovit szereti, nagyon szépen beilleszkedett, és jó jelnek tekintem, hogy eddig még nem hívtak raportra. Nagyon sokat fejlődött az elmúlt 1 hónapban, okosodott, ügyesedett, szépen gyarapszik. Már nem sír reggelente, nem kapaszkodik belém. Nagyon-nagyon ritka a pisis baleset (ilyenkor szok délutána az fogadni, hogy volt egy kis bepisilés). Éjjel is jól alszik, hajnalban szokott átjönni hozzánk. Nekem nagyon szimpatikus az óvoda, jó látni, hogy mennyire szereti a gyerekem, és hogy őt is hogy imádják az ott dolgozók. Voltak már kirándulni is, ma meg fényképezkednek. Új hobbija a vasutazás, már el is határozta, hogy hazautazik a papához egyedül, és én maradjak itthon az apjával. Imádja az állatokat is. Szóval egyébként meg egy tündérbogár.

Most megyek is, mert Proetz-re megyünk, sietnem kell érte.