Vajon hova vezetne, ha én úgy instruálnám a gyereket a jövőben, hogy mindig az ellentetjét mondanám annak, mint amit elvárnék tőle. Az biztos, hogy akkor jobban haladnánk, mert ugye ő mindig ellenkezik velem, tehát amikor lóg a takony az orrából, és mondom neki, hogy fújja ki, akkor ő karba teszi a kezét, ökölbe szorítja az arcát, elfordul, közben még odavakkantja, hogy NEM. És akkor vagy hülye vagyok, és kiselőadást tartok, hogy pedig akkor pang, meg gennyesedik, meg blablabla, vagy gyorsan kapcsolok, leteszem a zsebkendőt és elviharzok, és már hallom, hogy visít, hogy anyuuuu, ki akarom fújni az orromat... Azt hiszem, mégsem ez a helyes nevelés.
És akkor ott vannak a rigolyák. Hogy ő nyitja az ajtót, de nem következetes benne, ezért néha úgy gondolom, hogy ez nem olyan fontos, meg haladnék is, nem érek én rá várni az ő totyorgására. Meg a gomboknak az ő nyomása. A múltkor ordítva mentünk be a gégészetre, mert nem ő nyomhatta a kaputelefont. Soha, soha nem ő nyomta ott, mondtam is neki, hogy fiam, ha a 4 számjegyű kombinációt be tudod ütni, akkor csak tessék, de nem tudod, mert grrrrr§'*<>;>#&@... Hogy a fenébe fér el egy 96 centis gyerekben ennyi akarat? És minek? Mert hogy nem a kitartásra használja, az hétszentség.
Múltkor mondja apu, hogy hallja, még mindig nagyon köhögök. Persze, válaszoltam én, most ordítottam ki a lelkem, amitől meg köhögök, mert a drágalátos unokájának megint visszapofázhatnékja volt, vagy ahogy azt a családban egyszerűen szoktuk jellemezni: a gyerek megint hozta a formáját.
És a nagyszülők is csak lesnek, mert ilyet még nem láttak. Voltak húzásaink, de ennyire egyikőnk se volt akaratgép. És 4 éves lesz. Meddig tart még ez? Én már nagyon nehezen bírom. Főleg azért, mert tisztán látszik, hogy azért csinálja, hogy ellent mondhasson nekem. És akkor ott tartok, ahol az elején kezdtem a mondókámat, hogy az a leghatásosabb, ha azt mondom, kisfiam, ne siess, ne öltözz, ne merj enni stb.
Hogy én folyton a viselkedészavaros, meg a pervazív zavaros gyerekek leírását bogarásszam, mert egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez így normális, aztán meg látom, hogy egy tök normális, okos gyerek, tudja, hogy mit nem szabad csinálni, következtet, majd sétálunk az utcán, találkozom egy ismerőssel, pár szót váltunk (olyan ritkán szoktam trécselni, nincs a kölyök non stop negligálva), ez alatt a fiam köszönésképpen fellöki a kislányt. Meg azon vonyít, hogy ránéztek. Mondom neki, nézz vissza te is, vagy fordulj el, és akkor nem látod őket, egyébként pedig ne gondold, hogy a világ csak veled foglalkozik. Aztán beérünk az oviba, öltözködés, majd elkezdik egymást cukkolni a kölkök, hogy ki lesz kész hamarabb, de azzal nem foglalkoznak, hogy nem egyszerre érkeztek... pillanatokon belül megy is a visítás, a csapkodás.
Valóban örömteli az anyaság. Kognitív disszonancia - nekem csak ez marad belőle. És biztos bennem a baj, mert szarul állok hozzá, de nem tudom másként nézni a dolgainkat. Csalódott vagyok, sikertelen, és amikor átölel a gyerekem reggel, hogy szeret, akkor meg lelkiismeret-furdalásom támad, mert csak az jut eszembe, hogy tegnap este is mennyire összevesztünk. De nem tart sokáig, mert küldöm ki öltözni, de ő nem megy. Kisfiam, nemcsak ölelgetve kell és lehet engem szeretni, azzal is a szereteted és tiszteletedet mutatod, ha szótfogadsz. Már ordít, akár ne is mondanék semmit. Belefáradtam.
Ti mondtátok