Pimpi imádja a gyerekeket. Úgy hívja őket, hogy kisgyerekek. Neki a 10 éves nagy is kisgyerek. Ahol gyerek van, neki is ott a helye. Ha a játszótéren van valaki, akkor marad, ha nincs, zarándokolhatunk tovább. Ha van rajtuk sapka és ő pont levette, akkor kéri vissza a saját kalapját. Ha ők isznak, ő is kér. Ha mennek fel a rönkvárba, ő is fut utánuk.
Ma ilyen utánzással tanult meg korláton lógva hintázni.
Szerencsés vagyok, hogy ennyire bírja a társaságot, pedig sose erőltettem. Egyszerűen ő ilyen. (Persze ez a hihetetlen nyitottság néha átok, ahogy azt a hajléktalanos bejegyzésemben taglaltam.)
És van egy nézése, ahogy félrefordított fejjel néz felfelé egy nagyobbra és érdeklődve, mosollyal az arcán lesi, hogy a másik mit csinál. Ez a nézés én vagyok, egy gyerekkori képem pont így lett lekapva. Ez a nézés a bűbájos gyermeki ártatlanság és a hihetetlen kíváncsiság keveréke. Maradjon mindig így, mindig ilyen.
Ti mondtátok