Ha poénos akarok lenni, akkor azt mondom, milyen jó, hogy a kölyköm olyan ingyencirkuszt (nagyjából hármat) rendezett az altatóorvos várójában, hogy soron kívül behívtak bennünket, és így kilenc kisbeteget megelőztünk. Volt is palotaforradalom, amire a világ egyik legkedvesebb, legegyüttérzőbb asszisztense azt mondta a hőbörgőknek, hogy miért, nem örülnek, hogy nem kell tovább hallgatniuka hisztit?!

És akkor bementünk, a gyerek leült az ikeás kisszékre, és mint akit elvágtak, ismét az intelligens, okos kisfiú formáját hozta. Csendben tett-vett, én válaszolgattam a kérdésekre, aztán jött a szintén nagyon szimpatikus doktor, meghallgatta Pimpit, aki sóhajtott, ha azt kellett, majd hatalmasra tátotta a száját, nyújtotta a nyelvét, és mondta az e-t nyújtva. És kész, jöhettünk is.

És tudjátok, mi volt a gyerek gondja? Amikor nyitotta az asszisztens az ajtót, hogy hívja a következőt, Pimpi is bement. Leült és szépen várt. Mentem érte, hogy bocsánat, de ő az én gyerekem. Ó, ő azt hitte, hogy hozzátartozó. És ekkor kezdődött a hiszti, mert ki kellett jönnie az én drága gyerekemnek és nem ülhetett tovább a színes székeken. És eldobta magát, teli torokból ordított, verekedett, verte a fejét a padlóba. El lehet képzelni, hogy a népek milyen pofát vágtak, ment ám a jézusomozás, meg uramistenezés, lassan elgondolkoztam, hogy szedem a belépti díjat. Különös tekintettel az idősebb generáció ölt a tekintetével, hallottam, hogy megbeszélték egymás közt a történteket, és persze mindenki sokkal okosabban, praktikusabban megoldotta volna az esetet.

Hát persze, én már megszoktam: szaranya. Ez vagyok. Vállalom. Volt, aki ilyen műsornál megkérdezte, nem epilepsziás-e a fiam. Nem, válaszoltam, de szívesen örökbe adom, ha kéri.

A vérvételre várva is volt egy földön fetrengős menet, akkor az volt a gond, hogy nem lehetett elmászkálnia a fiatalembernek. Aztán hívtak bennünket, beültünk, egyet nyikkant, amikor beszúrták a tűt, majd mondta, hogy folyik a vére, és egy szó nélkül tűrte a dolgot.

Na, erre tessenek gombot varrni. Az izgága, hisztis kölköm várni képtelen, de EKG-t csinálnak neki minden lacafaca nélkül, vért vesznek tőle, és nem kell hívni a biztonsági őrt is segítségül. Én meg közben megőszülök. Ja, és igen, egy egész szatyornyi játékot, ceruzát, mesekönyvet vittem, de azoknak már csak az említésére is ordítani kezdett.

Az viszont tény, hogy ha a műtét és a lábadozás sikeres, akkor egy pszichológust azért felkeresek. Olyat, aki családilag foglalkozik velünk, mert a 2 szülő lassan bedobja a törölközőt, pedig már sokat javult a helyzet.

Valamit valamiért: kaptam egy okos gyereket, aki nem tud várakozni. És anyuka, nyugodjék meg, el fog múlni. Biztos, különben agyoncsapom.