A születésnapomra rányomta a bélyegét anyu hiánya. Hogy mennyire nemcsak a szívünkben él az emléke, mi sem mutatja jobban, mint a következő történet.
A mélyhűtőben nyár óta várta a libamáj, hogy elkészítsem. Az a máj, amit még anyu vett, hogy majd ő kisüti nekünk. Ő is az anyjától tanulta a módszert, mestere volt, mindig isteni finomra sikerült a konfitálás. Én csak egyszer próbálkoztam ezzel, és csúfos kudarcot vallottam vele, a továbbiakban meg inkább meghagytam azoknak a sütést, akik értenek is hozzá.
Most azonban muszáj volt összeszedni a bátorságomat, különben kárba vész az alapanyag. Csak nem volt kitől kérdeznem... Apuval összekapartuk minden emlékünket, mert mindig ő pucolta a fokhagymát anyunak, ő volt az elmúlt 12 év kuktája, nekem meg nagyon sokszor mesélte el anyu az elkészítés módját, hátha elhiszem, hogy fog menni. Megnéztem pár receptet is a neten, aztán belevágtam. Fokhagymával alaposan megtűzdeltem a májakat, aztán éppen csak gyöngyöztetve megsütöttem annyi zsírban, ami ellepi. Bő 50 perc alatt lett kész. Kiszedtem tálra, finoman megsóztam. Tesómmal nekiültünk, és mindketten kimondottan finomnak találtuk. Már-már majdnem olyan jól eltaláltam, mint ahogy azt az én megboldogult anyukám csinálta. Szóval Anyuci, megnyugodhatsz, a hagyomány tovább él, a jövőben én készítem a családnak az ünnepi májat. Sőt még arra is rájöttem, hogy melyik a legjobb alapanyag. Erről is annyit beszéltél nekem, de nem tudtam mihez kötni. A saját bőrömön aztán megtapasztaltam, hogy melyik a jól kihízott máj, ami majd elolvad a szájban, és melyik az, amelyik nem lesz puha, hiába sütöm óvatosan.
Fájó szívvel ünnepeltünk, de azért mégis boldogan, mert amíg tudok olyasmi májat sütni, mint amilyet te is készítettél, addig elhisszük, hogy most te is mosolyogtál odafönt.
Ti mondtátok