Anyuciiii, anyuciiiii, megjöttél! (Boldogságtól nevetgélés, ragyogó arc). Már nagyon vártalak... anyuciiii, olyan jó, hogy megjöttél! Puszit, adjál puszit az arcomra te is! És aztán össze-vissza csókolta az arcom, simogatta a lábam, és megint elmondta, hogy mennyire örül nekem.
Még mielőtt leszerelkeztem volna, ráálltam a mérlegre, és 29 kilónyi csomagot mutatott ki a szerkezet, mármint, hogy annyit cipeltem haza. Még jó, hogy a nagy hátizsákunk csípőpántja sok terhet levesz a vállról.
Mr. Doe jelesen helytállt a 3 nap alatt, bár ez nem is volt kérdéses. Azért volt ez neki komolyabb kihívás, mert a kölyök nem volt egészséges. Írtam neki listát, hogy mikor kell gyógyszerezni, orrot szívni, cseppenteni stb. Amíg én a hazahozott kacatokat pakolásztam el, ő szépen kiszívta Pimpi orrát, aztán orrcseppezett, mert idő volt - és ez nagyon jól esett, eddig ilyenekbe nem fogtam be a gyerek apját, aztán betegség idején azt se tudtam, hol áll a fejem, mert az egyik tevékenység a másikba folyt. Szóval nagyon hasznos volt, hogy kiadtam a kezemből a gondozási feladatokat.
Este csináltam egy arcüregöblítést a kicsinynek, szépen javul, nem volt pangás, a hangján már nem is hallatszik a takony, és szerencsére 2 napja már nem is vérzik az orra.
Az otthon töltött 3 nap alatt meg se álltunk apuval, pakoltunk, rendszereztünk, kidobáltunk, meg a sírt tettük rendbe. Ahogy pénteken felültem a vonatra, elkezdett szakadni az eső. És ez ment 6 órán át, ami egyáltalán nem kedvezett a temetői munkáknak. Délután 4 körül még mindig esett, akkor viszont már úgy döntöttünk, hogy mindenképp elindulunk, viszünk ernyőt, nekem volt esőkabátom is, aztán megpróbáljuk a koszorúkat leszedni, meg valahogy a gyászszalagokat összegyűjteni, még ha bénázás is lesz belőle. Ahogy kiléptünk a házból, elzárták az égi csapokat. Halleluja! Így már csak a bokáig érő sárral és az elszáradt koszorúkról lehulló köbméternyi száraz tűlevéllel kellett megbírkóznunk, de valahogy nem jutott eszünkbe panaszkodni. A feladat adott volt, amíg azt nem csináltuk meg, meg se álltunk. Kínunkban a tönkrement sírcsokrokra léptünk, akkor nem süllyedtünk el. Aztán mindent elhordunk a szemétbe, megtisztogattuk, összekötöttük egy nagy bokrétába a szalagokat és a fejfára késztettük.
Másnap reggel vettünk újabb csokrokat, beugrottunk a vasboltba, hogy szerezzek kampót és önmetsző csavart, hogy tudjak akasztót szerelni a fejfára. utána kimentünk bicajjal a nagyszülők és a dédi sírjához - Mária nap. Aztán fodrászolás, hazatekerés, ebédelés, ki a város végére a kertészhez, megvettük a kiültetendő gömbkrizantémokat. Vissza haza, szerszámok, virágok, locsoló a kézbe, irány anyuhoz. Szerencsére szombaton csak néha csepergett az eső, nem zavarta a munkánkat. Miután végeztünk, a pincében álltunk neki pakolni. Összegyűjtöttem egy rakás gyerekkönyvet, csillogott a szemem, hogy végre száműzhetem otthonról az Anna, Peti és Gergőket, mert lassan beszámíthatatlanná válok az idilli család mindennapjaitól. Vasárnap még buditetőt szereltem, meg mosógépet szervizeltem. Egyem a szívét az én drága apukámnak, hiába magyaráztam és mutattam és írtam le, csak fordítva tette be a mosószert és az öblítőt, mert úgy emlékezett, hogy anyu is úgy mutatatta neki. Még nem volt nagy a gond, de mielőtt teljesen bekövesedett volna a mosópor az öblítős tartályba, ki lett takarítva. Még szerencse, hogy rákérdeztem, van-e a mosással kapcsolatban kérdése.
Sajnos furkálásra már nem volt idő, ezt tényleg bánom, mert direkt vittem a gépet magammal. De hát munka az mindig lesz, és meg is fog várni.
És igen, egész idő alatt nem hiányzott a gyerekem, nem aggódtam értük, mert tudtam, hogy a férjem megold mindent. (Mondjuk, azt álmodtam, hogy valami spéci vizsgálatra mentünk Pimpivel, és ott nagyon bizonygatták nekem, hogy sajnos nem hall a gyerek.) Viszont hazatérve most nem idegenként jártam Pesten, most megint a családomhoz tértem vissza. Aztán nem tudom, hogy ennek az anyátlanítási próbálkozásnak köszönhető-e, de reggel nem ordítva sírt Pimpi az óvodában, csak kicsit nyafogott, hogy nézzem meg, hogyan mos kezet, majd közölte, hogy ő akkor itt is alszik. Aztán elfelejtett zokogni. Kíváncsi vagyok, mi vár rám...
Ma reggelre virradóra először álmodtam anyuval az elvesztése óta. Levelet kaptam tőle, amit halála előtt 1 nappal írt. A végakaratát tartalmazta, és elbúcsúzott benne a gyerekeitől, mert az orvosok azt mondták neki, hogy már nincs neki sok hátra, ezért mindenképp írja meg a levelet. Azt írta, hogy nagyon jó gyerekek voltunk és hogy nagyon szeret bennünket. A kézírás az övé volt. A végakarat szóra külön emlékszem, meg hogy az orvosok mondták, de egyébként semmiféle rendelkezésről nem álmodtam. Elsőbbségivel adta fel, mégis bő 1 hónap múlva kézbesítették a levelét. Végtelen nyugalommal töltött el ez az álom.
Ti mondtátok